Könnyűnek érezni

Tudod én nem tudok jól beszélni, legalábbis nem úgy, ahogyan szeretnék. Az agyam túl gyorsan dolgozik, az eszem még fel sem fogta, amit ki szeretnék mondani, nemhogy a szám tudná követni a gondolataimat. Ezért írok. Bár kérdések nem voltak, születtek válaszaim, csak kimondatlanul maradtak. Vagy a világegyetem nem úgy rendezte a dolgainkat, hogy valamikor este ezeket elmondhassam neked, amikor már lekapcsolódtak a fények és csak az utcai lámpák világítanak be a szobába, úgy, hogy nem látjuk a másik arcának rezdülését egy-egy komolyabb mondaton elmélázva, de az is lehet, hogy szimplán így kellett történnie. 
 
Az egész azzal a különösséggel kezdődött, hogy amint megismertelek, nem történt semmi. Hazaértem és nem éreztem semmit. Csak másnap fogtam fel, hogy mégis történt valami tegnap este, jött egy új ember az ismeretségi körömbe, aki nem nehéz. A tényen nem változtat az, hogy amióta ismersz felszedtél magadra pár kilót és most fizikailag nehezebb vagy, mint akkor. De hogy értsd, azzal a tudattal nem voltál nehéz, hogy könnyű voltál. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott rólad. Hogy ez pontosan minek volt köszönhető, arra ma már van magyarázatom, de akkor még nem volt és nem is értettem, miért érezlek annak. Egészen pontosan azokkal a sorokkal a fejemben ébredtem fel a megismerkedésünket követő reggelen, hogy „Olyan bolond vagy, szaladsz akár a reggeli szél, még elüt valamelyik autó”. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek, minden élethelyzetemhez társítok sorokat, mondatokat, versrészleteket. Tehát mint mondtam, aznap este még nem fogtam fel teljesen, csak kezdtem érezni, hogy történt valami. Hogy jobb, rosszabb, kellemesebb vagy kellemetlenebb-e, azt nem tudtam, mert nekem másnap is mennem kellett a dolgomra és ilyenkor valahogy az ember elfelejti azokat a gondolatokat, amik este ott motoszkáltak a fejében elalvás előtt. Talán a lelkem érzett valamiféle szabadságot a személyedben, amely egyszerre volt ijesztő és otthonos is. 
 
Magamról nem tudom, hogy könnyű vagyok-e vagy nehéz. Fizikailag persze lehetnék könnyebb, az ember mindig lehetne picit jobb, szebb, vékonyabb, de ezek formaságok. Ezekkel igazán nem is szeretek törődni. Nem tehetek arról, hogy nagy az orrom, göndör a hajam, te sem arról, hogy őszül a szakállad és rossz a szemed. Nem könnyű dolog belső értékeket keresni ebben a világban, de kérlek, hagyj meg engem a saját világomban, ahol ezek számítanak. Olyan pillanatokat őrzök az emlékezetemben, amikor valami hatással volt rám. Valamelyik este azon gondolkoztam, hogy ha holnap felkelek, csicseregni fognak a madarak, hiszen már tavasz van, április, a kedvenc hónapom és ez micsoda boldogság! Zöldek a fák, ha kilépek az utcára már nem fekete kabátban fognak fogadni az emberek, fogok látni szaladgáló gyermekeket és ha vidékre megyek, kint ülhetek az udvarunkon, ahol annyi meg annyi minden megfordult már a fejemben. Ha tudnád, hogy mennyi mindent látott már belőlem az az udvar. Rendszeresen kint kávéztam mindig a teraszon, hoztam könyveket, ott olvastam, írtam, tanultam, magoltam, fogadtam a barátaimat. Olyan érzésekkel a lelkemben ültem azokon a barnára pácolt kerti székekben, hogy néha azt éreztem, hogy én már nem tudok többet érezni és ennél mélyebben. Ha az otthonról van szó, a kertünket látom magam előtt. Édesapám mindig gondosan ápolta a füvet, hogy soha ne legyen kiégve, mindig megfelelő méretű legyen. Hát én minden pompájában láttam már azt az egyszerű fűvel borított földet, sőt, ő is látott már engem minden formámban. Feküdtem rajta a piros kockás pokrócomon és olvastam Mikszáth Különös házasságát majd belehalva abba, hogy valakinek a polcán ugyanaz a könyv köszönt vissza napokkal korábban, vagy zokogtam attól, hogy megint nem voltam elég jó valakinek. Az a pár négyzetméternyi terület olyan súlyt vett le sokszor a vállamról a maga csöndességével, hogy a mai napig elevenen él bennem a legtöbb nyári délután, amelyet ott töltöttem, rajta fekve. 
 
Egyszer azt olvastam, hogy „A férfi teremt, a nő megtart” és akkor nagyon megijedtem, mert azt hittem, életemben semmit nem tartottam még meg. Az egész életem arról szólt, hogy újabbnál újabb hóbortoknak hódoltam minduntalan és a környezetemtől pedig elvártam ehhez a támogatást. Ha nem is támogatást, legalább elfogadást, hogy a dolgok ezentúl másként lesznek, no nem sokáig, de egy ideig biztosan. És az a szó, hogy „megtartás” számomra egy idegen dolognak tűnt. Leültem gondolkozni és számot adni magamnak arról, hogy én miket tartottam meg az életemben: emléktárgyak, pénz, ékszerek, hajgumik, nejlonzoknik és egyéb tárgyak persze nem szerepeltek a listán, mert az „elhagyott” felé sokkal nagyobb mértékben billent volna a mérleg, mint amennyire a lelkiismeretem elbírta volna. Elkalandoztam tehát és azon kaptam magam, hogy egész sok dolgot képes vagyok megtartani. Sőt! Egy egész világot tartok fent a fejemben, ami szép, tele van jó és kedves emberekkel, értékekkel. A szeretet a kulcs ahhoz, hogy ide valaki bejuthasson. „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold meg jól, bántana ha azután sokáig elkerülnél”. Úgy érzem, tele van a lelkem olyan helyekkel, amelyek olyan szépek és olyan tiszták, hogy nem engedhetek be oda akárkit. Megmutattam neked is, milyen kedves és egyszerű odabent minden, milyen könnyű nekem boldogságot okozni és hogy nem kérek nagy dolgokat. Azt mondtad, nem tudod elképzelni, hogy ne szeressem azt a környezetet, ahol vagyok. Én tudtam, hogy igazad van, de nem mondtam rá semmit. Nekem tényleg arra van szükségem csak, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik minden részükkel szeretnek engem. Nem kérem tőlük, hogy értsenek meg, csak annyit, hogy hagy legyenek az otthonom részei.
 
Nem tudom milyen az, amikor nem szeretek. Annyi darabot odaadtam már a szívemből az embereknek, de még mindig olyan sokat adnék, olyan sok szeretet kéne a világba. Adtam volna szívesen neked is magamból, de végül te sem lettél más, mint azok akik megérkeztek, hoztak nekem sok szép jót, felvirágoztatták a lelkem és emlékeztettek arra, milyen jó adni a másiknak egy darabot önmagadból, cserébe pedig kapni tőle az övéből. „Önmagamat nem tudom feladni csak úgy, minden további nélkül. Nem lehet úgy, hogy visszakapjam magam. Akit visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. El kell vesznem és meg kell semmisülnöm.” Mondta Hamvas Béla én pedig ezeket a sorokat olvasva azonnal lementettem ezt a telefonomba, mert azt gondoltam, egyszer még nagy hasznát veszem ezeknek a gondolatoknak, és most szembe jutott rólad ez a pár sor. Vagyis nem rólad, mert éppen az jutott eszembe, hogy milyen jó lehet, ha találsz valakit, aki mellett nem kell feladnod önmagad. Megint csak arra jutottam, hogy te még mindig könnyű vagy és melletted nem kell elveszni, te épp eléggé elveszett vagy ebben a világban, meg sem kell keresni, hiszen előkerülsz, valamikor úgyis. Azt hiszed, ez ijesztő, nem birkózhat meg vele semmilyen női lény? Neked szabadságod van, nem adod, nem engeded elvenni, akkor inkább nem indulsz el, ha tudod előre, hogy korlátok lesznek az út mentén. Képzeld, félek mindentől, ami szabályos, amit készen kapok. Van benne valami ijesztő, hogy rám kényszerítették, bele kell állnom valamibe amit nem én alkottam, ezáltal ismeretlen és ki tudja, mikor jöhetek ki onnan. Azt hiszed, csak te félsz? Én most azt hiszem, te igen és én egyre kevésbé.
 
 „Akarsz-e tollal táncoló betűket, szavakat, ledönteni áthatolhatatlannak tűnő falakat, úgy látni, ahogy én, bejárni a fejemet…?”. Ez csak egy Pilvaker dalszöveg, de napok óta ez jár a fejemben, különösen ez a pár sora és ez nem véletlen. Téged minden érdekel ami történik a világban, mindenről van véleményed. Nekem ugyan kevésbé, hisz engem az érdekel, ami körülöttem zajlik, legfőképp az, ami bennem és az emberekben, legbelül rejtőzik. Ezért használom az irodalmat. Te is olvasol, tájékozódsz, segítesz eligazodni a világban, mindig kérdezel és választ is vársz. Engem az érdekel első pillanattól kezdve, ami benned van. Ha kényelmetlen, ha frusztrál, ha nevetségesnek tartod, ha furcsának gondolták eddig, ha szerinted lényegtelen, akkor is. Ezek érdekelnek csak igazán! Mesélj arról, mivel bántottak gyerekként, miért nem tudtál az első szerelmed mellett kitartani, mikor érzed magad kényelmetlenül egy munkahelyen. Én érzésekből értek, nem kell lefordítanod önmagad, megértelek magyarázatok nélkül is. Vigyél el a szüleid házához, állj meg előtte és mutasd meg, hol másztál ki gyermekként az erkélyről, vagy mesélj arról, miért kellett felmásznod három méteres magasságba virágot locsolni a régi szobád ablakába. Én ezt kérem tőled: „Úgy gyere hozzám ahogy vagy, hagyj ott mindent, ami nem te vagy”. Van nekem is álarcom, viselem is szépen, ha már elkészítettem. Sok munkám volt vele, nagyon sok időbe telt olyanná tenni, amilyennek mindig is elképzeltem. Amikor azt mondtam, hogy könnyű voltál, éreztem azt is, hogy milyen szép a te álarcod is. Eddig senkiét sem dícsértem meg, mert senkié nem tűnt olyannak, mint az enyém. A tiédet kivéve. Érdekes volt először, muszáj volt közelebbről is megnéznem. Néztem minden oldalról, de annyira szépen illeszkedett arcodhoz, hogy nem mertem rákérdezni, mióta viseled, nehogy elrepedjen a válaszként adott arckifejezésedtől. Nekem tetszett a tiéd, sokkal régebbi volt, mint az enyém, látszik, hogy sokat dolgoztál rajta, mert láttam rajta komoly vágásokat, hegeket, karcolásokat, de az idő valahogy olyan széppé és egységessé tette, hogy alig lehetett felismerni, hogy nem valódi. Én látom. Én ugyanúgy viselem az enyémet, csak ez még nagyon friss, nagyon új és folyton változik. Majd egyszer, évek múlva az enyém is olyan szépen fog simulni az arcomhoz, mint amilyennek a tiédet láttam. 
 
Még mindig könnyű vagy, csak magadra pakolsz feleslegesen pár nehezéket, hogy azt hitesd el másokkal, hogy te nem fogsz repülni, de nem tudsz mást, csak repülni. Vedd le kérlek a súlyokat a lábadról, hiszen olyan régóta cipeled, hogy nagyon elfáradhattál már. Nézd csak, én elengedlek, segítek kiszabadulni is. Nem nézem merre mész, úgyis eltűnsz egyszer a szemem elől és a legváratlanabb pillanatban bukkansz majd fel. Csak tessék! Olyan sok mindenki lépett ki így az életemből, hogy az lett volna a meglepő, ha valaki maradni szeretett volna. Megkönnyítem inkább az elhagyást. Nem kérdezek semmit, nem kérem, hogy adj válaszokat olyan kérdésekre, amikre már rég választ kellett volna adnod. Ne magyarázd meg, hogy félsz, látom anélkül is. Nem kérnélek meg, hogy adj helyet magad mellett az úton, amelyre évek óta készülsz hogy megteszed egyedül. Azt mondtad, hogy megfordult a fejedben az is, hogy ne egyedül menj, hanem elkísérhetne valaki. Állításod szerint nem vetetted el ezt a tervet, ám én mégis azt látom, hogy amint valaki vállalkozott volna rá, udvariasan megkérted, hogy az ő érdekében inkább mégis magad mennél. Valójában hogy olyan régóta készülsz erre az útra, hogy körbe raktad magad a csomagjaiddal és már nem maradt hely csak egy embernek, csomagok nélkül. Nem gondolod, hogy rosszul készültél fel erre az útra?
 
És akkor most elmondom, én mit gondolok az Igaziról. Szerintem akiről azt hiszed, hogy az igazi, valójában sosem lesz a tiéd. Velük nem lehet együtt élni. Ők sokkal földöntúlibbak és eszményibbek annál, mintsem megállnának értünk az életnek nevezett hosszú úton, hogy felvegyenek a csomagjainkkal együtt maguk mellé. Az igaziknak szabadság kell, ők más életet élnek, mint mi. Nem várják el, hogy ezt megértsük, nem is kérnének minket ilyesmire. Ők szeretik azt, amilyenek mi vagyunk. Csak éppen nem akarnak vele együtt élni. Azt gondoljuk, hogy az élet, vagy a sors, vagy más emberek álltak ennek a hatalmas és eget rengető szerelemnek az útjába, amely ha beteljesült volna, most minden egészen másként lenne. Abban a szerelemben benne lett volna minden: öröm, bánat, kín, boldogság, feladás. Az lett volna az A szerelem, amelyről írnak a könyvekben, amelyről a költők is annyit meséltek nekünk, ami lángba borít minket minden áldott nap, nem telt volna el óra a szerelem érzése nélkül. Ilyen lenne az élet az igazival, akivel nem lehet együtt élni, mert az élet nem úgy alakította? Mert rossz időben találkoztunk? Mert nem voltunk rá felkészülve? Azt hiszem hatalmas szerencse tud lenni néha, ha nem kapjuk meg azt, amit igazán szerettünk volna.
 
Megmutattad teljes valódat, minden hibáddal együtt, hogy elijessz magadtól, attól ami valójában vagy. Most már sosem fogod megtudni, mégis mennyire könnyűnek érezlek még mindig. A te hibáid, gyengeségeid, hiányosságaid az enyémek is, annyi különbséggel, hogy az én álarcom még sokkal frissebb és több mindent rejt el, de idővel ez is szépen elkopott volna. Akkor megláthattad volna azt, amit én már tudok: valójában önmagunkra találtunk egymásban.
 
Lupsán Lili

Kommentek