Kedves Grincs

Életem egy nagyon kaotikus időszakában találkoztam vele. Ismertük már egymást régebbről, de a személyiségében csak hosszú egymást kerülgetés után merültem el. Tetszett amit láttam. Akkor is, és ma is. Minden negatív gondolatával együtt.

Sosem volt a társaság közepe, és ha véletlenül szóba tudtál elegyedni vele az egyik sarokban, akkor sem öntötte rád azonnal a gondolatait. Kérdezgetni kellett, udvarolni kellett neki.
De ha az ember nagy nehezen áttörte a falat, valami nagyon érdekeset, és izgalmasat találhatott. Nem csak az volt benne az izgalmi faktor, hogy más volt mint a többiek, hanem az is, hogy mennyire jó és mennyire fájdalmas lélek tudott lenni egyszerre.
Esszenciálisan bukkantak fel benne a nyitottság és a szeretetteljesség elemei, és az a mély fájdalom, amiről soha nem tudtam megfejteni, hogy honnan ered.
 
Először csak azt hittem, hogy abban a korban van, amikor már nem ringatja dajkamesékbe magát az ember. Hiszen megélt már sok kudarcot, és kérget növesztett magára. Logikus, nem?
Aztán ahogy egyre jobban megismertem őt, egyértelművé vált számomra, hogy feleslegesen fásult bele ennyire a hátköznapokban. Élt, és él ma is, amikor úgy tartja kedve. a szó legfelemelőbb értelmében. És hiszem, hogy nem szabadott volna ilyen borúsán látnia sok dolgot, s most sem kéne olykor morcosan bezárkóznia. Hiszen amikor azon az összetéveszthetetlen hangján nevet egyet, az olyan magátólértetődően helyesnek tűnik. Akkor van rendbe a világ!
 
Azt mondta, hogy nem szereti az ünnepeket. Hogy nem ünnepli a születésnapját, hogy nem figyeli az évfordulókat és nem hatja meg mélyen a karácsonyi hercehurca.
Nem állít fát, s ha tehetné, nem venne ajándékot. Hiszen ezek a napok sem annyival másabbak... ezekben a napokban sincs varázslat.
Sosem viccelt ezzel, de közben mégis azt éreztem, hogy ha megkapná a mesebeli ünnepet, nem tiltakozna tovább. Reméltem, hogy egyszer majd magammal ránthatom, de úgy alakult, hogy a sors nem kínált rá igazán jó alkalmat.
 
Most itt ülök a legbénább és mégis legkedvesebb karácsonyfa alatt, és rá gondolok. Az emberre, aki maga a csoda, de nem hisz a csodákban. És az életem minden perce telltházas, mégis vele álmodok, és sokszor hiányzik a lénye, és hiányzik az a nap, ami sosem jött el, amikor boldogabbá tehettem volna őt.
 
Nem tudom elfogadni a tényt, hogy nem ünnepel, amikor annyi érzelem van benne. Nem tudom elfogadni, hogy azt mondja: késő.
Szeretném, ha tudná, hogy van valaki, aki soha, egy percre sem tudja komolyan venne a tiltakozását ezek alól a szeretetteljes időszakok alól. Szeretném, ha tudná, hogy annyira különleges minden morcos mondatával együtt, hogy szólhat róla egy bejegyzés, és hogy drukkolhat érte egy pislákoló lélek.
 
Küldöm neki az első harapást a bejgliből. Küldöm neki a bután feldíszített fám egy ágát. Küldöm neki a mindig pozitívan lüktető szívem egy darabját.
Én hiszek mindenféle színes varázslatban. Tudom, hogy ez nem sok, de hiszek.
És hiszek benne! Abban, hogy sokszor téveszti még el a szerepét és lesz újra gyerek, vagy csak újra az a különleges és boldog ember, aki bárhol is jár, ennyi gondolatot ébreszt bennem.
 
Ajánljuk ezt minden Grincsnek, akinek csak egy kis léleksimogatás kell!

Kommentek