Júdások hálája

Nem is érted, hogyan kerültél a kellős közepébe, de a tanulópénzt illik megfizetni. Most pedig megtanulhattad végre, az emberi természet nem szereti a hála érzését. Hálásnak lenni sok embernek azt jelenti, tartozik valamivel. A legtöbb ember, ha hálásnak kell lennie, inkább ellened fordul, amint teheti. Ha veled is megtörtént már, hogy olyan ember árult el, akinek csak segítettél, érteni fogod ezt a történetet.

 

Szegény lányt megsajnáltam. Igen, én is láttam, amit a többiek, hogy valami difi van vele, na de kivel nincs? És különben is, a dilisek sokkal izgalmasabbak mint a normálisak, legalábbis műkedvelői szinten, már ha egyáltalán van olyan.

Kiborította az állandó nehézségeivel, nyíltan felvállalt problémaköreivel őket, pedig pont az a közeg kellett volna, hogy legyen, akik elfogadóbbak az átlagnál, hisz gyógyítani szerettek volna. Jól gyógyítani pedig azok tudnak, akik tudnak szeretni. Akik tudnak szeretni, azok nem ítélkeznek. Mert pontosan tudják, hogy csak véleményük lehet, az meg ahány ember, annyiféle.

Láttam rajtuk, hogy terhes a lány jelenléte, hisz, mint egy gyerek, úgy hányta rájuk, olyan őszintén vállalta a fájdalmait, félelmeit, ami már félelmet kelt.

Én meg sajnos nem bírom ki, sosem bírtam. Talán, mert annyit bántottak engem is kiskoromban, és annyira, de annyira jól esett volna, ha valaki kiállt volna mellettem, hogy ne kerülhessek a teljes megsemmisülés feneketlen kútjába.

Védelmembe vettem, bár nem kérte, de azzal nem számoltam, hogy az őt támadó nő, olyan szánalmas véglényként élte az életét a sima homloka mögé rejtőzve, hogy vér nélkül biztosan nem hagyta volna el a terepet. Gyerektelen, csak magával foglalkozó hárpia lett belőle, s bár még a negyvenes éveinek végét taposta, a kíméletlenség és a kegyetlenség, mint egy merev maszk feszült rá az arcára, idősebbnek mutatva őt.

Tudtuk, hogy miért utálja szegény lányt. Persze hogy tudtuk, hisz mindenki tudja, ha valaki utál valakit, valójában magát utálja azért a tettért. A tükör, melyben látja a történetet, viszont elrejti a valóságot, s az ujj, mellyel mutogat, nem tud visszafelé görbülni, hogy okként saját magát jelölje meg.

Utálta, mert a lány utálta azt a nőt, aki elvette az apját a családtól. Persze, lehet itt megjegyezni, ehhez is két ember kell, nem egy, nem lehet senkit elvenni a családjától, aki nem akar elmenni, de én is láttam már testközelből, hogy a férfiaknak a szexualitás olyan, mint tengerészeknek a szirénének.

Utálata, minél több részletet tudott meg, nőttön nőtt, hisz csakis így tudott elnyomni egy hangot, mely odatolakodott mindig belső fülei elé. Igen, emlékeznie kellett, nem tehetett mást, és tudta, pontosan tudta, hogy egyszer egy nagyot hibázott és megítéltetett. Mert ő lett a gyűlölt cafka, a szerető, aki elvette a családtól az apát, a férjet, s a végén mégis ő maradt egyedül, kíméletlenül pellengérre téve önmagát.

Én a lány mellé álltam, mert utáltam az igazságtalanságot és lássuk be, a nők többsége sosem áll a szerető mellé. Ez a női szolidaritás, mely elvakult esetben a csőcselék erejével kövezi meg akár e hálátlan szerepkört. Ne legyél szerető, mert annyi fájdalmat és sebet ejtesz, nemcsak a másik családnak, hanem a legnagyobbakat saját magadnak, hogy nagyon nehéz belőle a gyógyulás. Ami nem a tiéd, az nem a tiéd, nem véletlenül.

A lánynak nagyon jól esett, hogy valaki érti őt, és vele együtt ki meri mondani, amit gondol. Hálásan nézett a szemembe és bennem a gyanú rögtön sompolyogva életre kelt, mert tudtam, nagyon fejlettnek kell lenni ahhoz, hogy a hála valódi legyen, ahhoz olyan alázat kell és önismeret, mely kevés embernek adatik meg.

A volt szerető viszont jó konspirátor volt és pontosan tudta, hogyan állítsa maga mellé azokat, akik a véleményüket csak zúgolódva és félve merik kimondani, kiknek a ne szólj szám, nem fáj a fejem örök szürkeséget és átlagosságot ad egy egész élethosszra. Tudta, hogy a félelem felébredése egy emberben teszi őt a legjobban irányíthatóvá. Ha van mit veszteni, akkor az ember kompromisszumot keres, akkor megpróbál akár szembe köpve önmagát tovább menni, a legkisebb veszteség útján. Legalábbis azt hiszi, hogy a legkisebb veszteség útján, mert az elvtelenség, mint egy lassan ható méreg folyik majd szerte szét a testben, torzítva el azt és a lelket.

Mikor legközelebb találkoztunk a lány a volt szerető mellett állt, szemlesütve, kezét a volt szerető erősen tartotta, demonstrálva a helyzetet. A lány egyik lábáról a másikra ácsingózott, nem mert a szemembe nézni soha többet. Tudta, pontosan tudta, hogy a volt szerető közelsége mételyező, de mégis kompromisszumot kötött, mert rettegett tőle, hogy ha ez a közösség kidobja magából, egyedül marad, talán egész életére. Nem értette, hogy ez a félelem teszi örökre magányossá.

Bennem nem tudott félelmet kelteni, mert már réges-régen elfogadtam, hogy azt kapom, ami az enyém, s ha többet szeretnék, azt kérni kell, nem elvenni mástól. Azért leforrázva fordítottam hátat nekik, nem találkoztunk többé az életben, mert nem kellett többet ebből tanulnom. Meg kellett értenem, hogy mindenki a saját útján kell, hogy haladjon és senki helyett sem törhetsz előre.

Júdások mindig lesznek, az ő lélektanuk pedig már a Bibliában megírt történet, mely mit sem változott az idők során. Hálájuk pedig fájdalmas.

Szabó Lilla

Kommentek