Hová tart a kapcsolatunk?

Az egész igazán kellemes. Sok benne a nevetés és megfelelő minőségűek az összekavarodások. Bírjátok egymást, nem vitás. Mehetne ez így a végtelenségig... Ugyan! Valaki majd felteszi úgyis a kérdést, hogy â??hová tart ez a dologâ?. A válasz pedig már jóval előbb megvolt, csak ki kellett végre mondatni.

 

Pár hete láttam egy filmet, a címe That Awkward Moment. Nem művészi darab, és lényegében csak a lassan, de biztosan beérő Zac Efron miatt vágtam bele, de a fő gondolatmenet miatt végül is érdemes volt megnézni.

A film férfi főhőse szereti kiélvezni az élet és a nők által kapott lehetőségeket, de csak és kizárólag egy bizonyos pontig, mondatig, amit egy aprócska, de annál vészjóslóbb szó vezet be: „so”. Sok minden követheti ezt a szócskát, de a lényeg mindig ugyanaz, és az összes lényegében valami ilyesmit akar jelenteni:

Merre tart a kapcsolatunk? Mit is csinálunk mi itt ketten? Mik vagyunk mi egymásnak? Mi legyen, továbblépünk végre?

A főhős ilyenkor persze elszelel (ahogy az a való életben is gyakorta megesik), hiszen ő csak szórakozott; időt töltött; még várta, hogy majd kialakul; nem is keresett komolyat; nem készült fel még egy komolyra... blablabla...

Az a bizonyos „kínos pillanat” sajnos nem tipikus amerikai klisé. Szerencsésnek mondhatják magukat azok az emberek, akik nem emlékeznek ilyenre az életükből. Akiknek tényleg mindig kialakult magától, akiknek nem volt szükségük sem kérdésekre, sem válaszokra a helyzet tisztázásához.

„Hányadán is állunk egymással?” Tényleg rettenetesen hangzik.

Az egyik fél szempontjából azért, mert jól tudja, hogy nem az igazival áll szemben, de nem akarta még mondani, hiszen akkor a móka valószínűleg ezen a ponton véget is ér.

A másik fél szempontjából meg azért, mert ő is jól tudta, de próbálta fenntartani a magának állított illúziót, akarta hinni, hogy majd csak lesz valami előrelépés, majdcsak belé habarodnak. Hát nem.

A legtöbb esetben ha félelemmel és bennünk feszülő kétségekkel kell feltenni ezt a kérdést, már baj van. Hiszen egy alakuló kapcsolat elején, érezni kell a másik megkülönböztetett figyelmét, azt, hogy egyre mélyül, egyre épül valami. Nincs szükség arra, hogy belőjük az irányt, hiszen egyfelé haladunk és folyamatosan érdeklődünk a másik iránt.

Persze majd idővel előjöhet az összeköltözés, a közös számla, a gyerekvállalás kérdése is, de ez az első, félszeg „na mi is ez igazából köztünk”, ez más. Ez vészjósló és sokkal több benne a bizonytalanság, mint egy átlagos lánykérésben.

A filmet elnézve, és eddigi tapasztalataimat számba véve úgy döntöttem, hogy ez nekem nem kell! Én nem akarok pár hét, vagy hónap huzavona után többet eljutni arra a pontra, hogy először vázolom fel a szándékaimat és értesülök a másikéról. Volt már ilyen. Elég!

A megoldás persze nem az, hogy mostantól, ha valakivel elkezdek ismerkedni azonnal faggatom a benyomásairól.

„Na, hogy érzed? Komoly lesz, komoly lehet? Bejövök így öt óra duma után? Megfelel neked a város öt év múlva is, és jövő Karácsonykor megkéred a kezem? Cica, gyerek?”

(Milyen kár. Az ideális férfit néha egy válaszokkal teli naplóval képzelem el...)

A megoldás az, hogy azt sugárzom magamból, amit akarok. Hogy úgy beszélek, hogy úgy cselekszem, ami a célom felé sodor.

Nem azt mondom az este feléig, hogy én kapcsolatot keresek, aztán a harmadik rövid után már én vagyok a bevállalósak legbevállalósabbika. Nem beszélek komoly dolgokról, majd viccelem el a végét. Nem teszek azért laza gesztusokat, és hallgatok el fontos dolgokat, hogy ideig óráig megfeleljek.

A film csajai és férfi egyedei a végére persze kiegyeznek, de ez a való életben nem mindig van így. Kényelmes dolog hinni abban, hogy bármit teszel, az igazidnak úgy is jó leszel, de nem biztos, hogy igaz.

Aki könnyen adja magát, annak rendszerint a képébe röhögnek, ha felteszi a nagy kérdést, hogy mi lesz a folytatás, hogy mit keres a férfi mellette. Szórakozást... mi mást?

Ne jussunk el a kínos kérdésig! Tudjuk és tudassuk végig, hogy merre haladunk.

Vass Adrienn

Kommentek