Hol van a karácsonyi hangulat?

Azt mondják, hazánk egyik legszebb adventi vására a fővárosban a Bazilika mellett van. Annyira vágytam a karácsonyi hangulatra, a díszek csillogásának látványára, a fahéj illatára a forralt borban, hogy úgy döntöttem, sok év után újra meglátogatjuk a karácsonyi vásárt.

Hangulatot nem kaptam, vásárt igen
 
Elvittük a gyerekeket is, hiszen nem járunk gyakran Budapest szívében, sőt a karácsonyi forgatagban pedig egyáltalán nem. A kicsiket lenyűgözték a fények, és rendezett kis faházikók, a karácsonyi díszletek, a rengeteg nzegetnivaló. Bevallom, nekem is tetszett a látvány, valóban szép volt minden. Mégis üres maradt valahogy a szívem. Pedig volt csillogás, szállt a mézeskalács illata, nem is volt tömeg, szóval minden adott volt, a karácsonyi hangulathoz, de valahogy mégsem stimmelt valami. Aztán amikor átsétáltunk a Bazilikától a Vörösmarty térre, és ott is végignéztük az egész adventi vásárt, lassan rájöttem: Itt mindenki csak eladni akart. Az eladással persze nincs baj, hiszen erről szól alapvetően egy vásár. Nekem a „csak”-kal volt a bajom. „Tetszik? Ne kérdezz semmit, fizess és menj. Ha lehet, gyorsan.” Értem én, a bérleti díj magas, és bármit is vesz fel az ember, hideg van. A házikókban pedig nem maguk az adott termék megálmodói, megrajzoló, megalkotói állnak, hanem alkalmazottak. Akik néha nem is tudnak semmit az adott termékről. Ha tudnak is, a sokadik napon már nem lelkesednek a hidegben, hogy meséljenek róla, és tényleg mindegy, hogy eggyel többet vagy kevesebbet adnak el. Szóval az idei fővárosi adventi vásár maga a szín tiszta kereskedelem volt nekem, áruk pénzre való cseréje lélek és szív nélkül. 
 
Egyiket sem láttam mosolyogni
 
Persze minek is örüljenek a halálra fagyó eladók, nincs kedvünk mosolyogni, - válaszolja kérdésemre a döbbent, morcos vásározó. hallom, de nem értem a válaszát. Lehet örülni magának a karácsonynak, igen is klassz, hogy esett a hó, és hideg van, hiszen ha éppen 15 fok lenne, akkor meg annak nem örülne senki. Aztán lehetne örülni annak, hogy nekünk még van mit ünnepelni, mert az ünnep a hétköznapokból való kiemelkedés, az életünk értelme, és annak is lehetne örülni, hogy élünk, méghozzá nem is akárhogyan: van hol aludnunk, és van mit ennünk, és ez nem kevés. Azon kell agyalnunk „csak”, hogy mire költjük el a pénzünk, mert még az is van. A vásározók azonban nem örülnek. Egyiket sem láttam mosolyogni.   
 
Nyomogatás felsőfokon
 
Ami pedig végképp elszomorított, hogy bármelyik árus portékáját mustráltam, és kérdeztem volna, a legtöbb eladó a telefonjába volt beletemetkezve. Elmélyülten nyomogatott mindenki, és amikor megjelentünk mi a „vevők” kelletlenül tették félre az okos kis szerkezetet, ami elrabolja a lelkük, a szellemük, és alig várták, hogy végre odébb álljunk, hogy újra nyomogathassanak. 
 
Az adventi vásár esszenciáját nem a fények, a szépséges díszek, a fenyőfaágak adják, persze azok is kellenek, ez nem vita tárgya. De a lényeg bennünk, emberekben van, abban a tűzben, lelkesedésben, mondhatnám, hogy szeretetben, ami bennünk születhet meg, és a szemünkben látszik. Az idei vásárból nekem ez hiányzott… 
 

Kommentek