Hogyan kell barátságot kötni felnőtt fejjel? Csak utánoznod kell a golden retrivert!

A barátság vajon tényleg örök? Mi történik, ha elválunk, ha elköltözünk, ha a gyermekkori régi barátságok egyszerűen nem működnek tovább? Le kell mondanunk erről a fantasztikus kapcsolatról, csak azért, mert felnőttek vagyunk? Te kötöttél felnőttként új barátságokat? Hogyan vigyázol rá? Mit jelent neked? Bevallom őszintén, nekem szövetség.

Nincs sok barátom
 
Én olyan szerencsés vagyok, hogy megmaradt az óvodás kori legjobb barátnőm, és a mostani életemben is jelen van, de szereztem új barátokat felnőtt fejjel is. Először az új lakóhelyem miatt, aztán a születő gyerekek folytán.
A férjem szerint igazi barátságot csak gyerekkorban lehet kötni. Szerinte a felnőttként létesített kapcsolatban sok a színjáték, az érdek, vagy éppen a megalkuvás, szerinte egyszerűen nem elég őszinte. Nem értettem vele egyet, de annyiban hatott rám a véleménye, hogy nem mertem beleengedni magam őszintén, mélységeiben a baráti kapcsolataimba, hogy ne sérüljek, vagy ne okozzak én sebeket, csak azért, mert a családos lét már más, mint a gyermeki szabadság. Ám nem sokáig bírtam, és követtem azt az elvet, amit ajándékozásánál is szoktam, hogy nem azért ajándékozok, mert cserébe várok valamit, akármit is. Azért ajándékozom, mert nekem az jó. Amikor pedig már egy jó ideje megváltozott a barátságról gondolt rezgésszámom, ha úgy tetszik, a körülöttem lévő energiamező is átvette ezt.
Szóval mindez azt eredményezte, hogy vannak igazi barátaim. Nem átvágós, mézesmázos, elváltoztatott hangon sikítozós, egymás alfelét nyaldosó, hátulról kést belemártós álbarátokról beszélek. Ők igaziak. Nincsenek sokan.
Talán ketten, vagy hárman. Az egyik mindig felhív, hogy gondol rám, és szorít nekem helyet a naptárában havonta egyszer, akkor is, ha a kiadó vezetése egész embert kíván huszonnégy órában. Vagy ha este telefonálok rá, hogy bajban vagyok és segítsen, akkor rögtön jön, gondolkodás nélkül, akármennyi si az idő, akármennyire is fáradt. A másik pedig éppen tegnap hívott fel, amikor betegen fekve, várva a lázcsillapító hatását próbáltam összeszedni magam a délutáni logisztikához. Igaz nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok. Helyette azt mondta, hogy hazahozza a két kisebb gyerekemet az iskolából, a nagyobbat pedig elviszi szolfézsra, engem pedig arra kért, hogy maradjak otthon és gyógyuljak meg. Nekem ők a barátaim.
 
Hogy jön ide a golden retriver?
 
Nos, továbbfűzve a gondolatot, egyszerűen úgy, hogy olvastam a minap egy posztot egy amerikai oldalon, ahol egy pszichológus hölgy szerint túl sokat törődünk azzal, hogy mit gondolnak mások rólunk, és egyszerűen úgy kellene viselkednünk a baráti kapcsolatainkban, mint a golden retriverek.
Nem, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg kellene hunyászkodnunk, vagy kutyába kellene „lemennünk” a másik előtt. Ahelyett, hogy arccal a másik felé fordulnánk, és nyitott szívvel rá koncentrálnánk, ahelyett túl sok energiát ölünk azokba a feltételezésekbe, hogy mi lesz ha, mi lenne ha, illetve arra fordítunk energiát, hogy magunkat megszerettessük a másikkal, hogy meggyőzzük őt arról, hogy szerethetőek vagyunk. Sajnos, - jegyzem meg halkan -, ez nem is csak a baráti kapcsolatainkra igaz.
A hölgy szerint, ha felnőttkori barátságkötésről van szó, kövessük csak a golden retriver példáját, aki mindig örül, amikor meglát minket, és nem törődik azzal, hogy vajon mi is „viszont” örülünk-e neki. Ha pedig a kutya hibázik, például lever a farkával egy vázát, ami összetörik, nem agyal azon, hogy mikor fogják ezt újra és újra a fejéhez vágni, vagy felhasználni ellene.

Kommentek