Hívatlan vágy

Egyszerűen nem bírtak nem egymásra nézni. Nem értette igazából egyikük sem, hisz ismerték már egymást vagy tizenöt éve. Összejártak, egy társaság voltak sokadmagukkal. A nő meg a férje, meg a férfi és a felesége.

Aztán egy szépséges tavaszi hétvégén épp bakelitlemez lejátszó buli volt az egyik házaspár polgári otthonában. A gyönyörű kert éppen éledezni kezdett és talán az első meleg nap volt, úgyhogy nekihevülve, szélesre tárt veranda ajtóval élvezték a langyos szelt, mely játékosan libbentgette a függönyöket odabent.
 
 
A hangulat már tetőzött, a nagy evés is megvolt már, stílusosan előételnek libamáj és fokhagymás velős pirítós, aztán kakukkfűvel és sáfránnyal együtt gőzölgő marhahúsleves, sült libacomb párolt káposztával és hagymás tört burgonyával, végül túrógombóc és mákos rétes. Ilyenkor együtt főztek, és mire eljutottak az evés fázisához, már senki sem volt szomjas. Ma a férfiak urasan viselkedtek, átadták magukat a kor szellemének, elegánsan, fehér ingben szivaroztak éppen, a nők pedig finoman testhezálló, elegánsan csábító hosszú ruhákban rakosgatták fel egymás után a régi lemezeket és táncoltak rá. Hangosan nevetgélve épp charlstonra ropták, és pirult arccal koccintgattak valamilyen édes női likőrrel.
 
 
Ádám és Eszter pont egyszerre értek a komódhoz, hogy zenét keressenek hangulatuk aláfestéseképpen. Nem volt egy igazán különös pillanat, legalábbis kívülről. Egyszerre odaértek, összeért a kezük egy pillanatra, amitől döbbenten egymásra néztek, megint csak egy pillanatra, hogy azután megrökönyödésükben még egyszer megismételjék a mozdulatsort.
Mindketten azt hitték, valami nagyon furi Szentivánéji tréfa lehet ez, de az még eléggé messze volt. Egyszerre érezték, bár erről nyilvánvalóan nem voltak tudatosak, ahogy valami cikázó villámféle érzés beletalál a gyomrukba, amitől hevesen elkezd dobogni a szívük, majd szinte ezzel egy időben egy lágyék tájékon jelentkező erőszakos erő szeretné összehúzni őket.
 
 
Ádám gyorsan felkérte táncolni Esztit, persze pont egy lassú francia sanzonocska szólt finoman recsegve. Zavartan néztek először egymásra. Mi ez? De a szív nem hazudik és a forróság, mely elöntötte mellkasukat, egyértelművé tette, valami történt közöttük, amitől az ő kapcsolatuk most már más. Teljesen más.
A szám végeztével nehezen engedték el egymást, de nem szerettek volna feltűnést kelteni, az egészben az volt az érdekes, hogy egy szót sem beszéltek, mégis pontosan tudták egymás gondolatait, érzéseit.
 
 
A nap további részében még táncoltak két számra, miközben másra sem vágytak, hogy szájuk összeérjen és az őket elöntő energia áramolni tudjon egyikük testéből a másikba.
Férj és feleség voltak, jó kapcsolatban éltek mindketten hosszú idő óta. Gyerekeik együtt nőttek fel a társaság többi csemetéjével, eszükbe sem jutott volna sosem kockáztatni, szétrobbantani a békét, mely körbe vette életüket.
Igyekeztek a nap hátralevő részét elkülönülten tölteni, de a vágy befészkelte magát és tehetetlenek voltak.
Majd alszanak rá egyet és minden elmúlik, gondolták mindketten, s a búcsúzkodás pillanataiban kerülték egymás tekintetét, ám a baráti puszik, melyekkel örömmel nyugtázták mindig a vidám napok végét, halk sóhajként visszhangoztak még sokáig füleikben.
 
 
Aznap nem aludtak jól, Ádám még sokáig szivarozott kis teraszukon otthon, felesége azt hitte a másnapi munkanap nehézségei miatt, gyengéden átölelte, kezét mellére húzta, hátha behívhatja férjét egy feloldó együttlétre. De a férfi elhúzódott, egyedül szeretett volna lenni.
Eszti vad, tagadó ölelkezésbe bonyolódott férjével, ám a katarzis számára elmaradt, s háttal férjének még sokáig feküdt álmatlanul, nyitott szemmel.
 
 
Ingerülten és mérgesen ébredt, tagjai ólomból voltak, lehet, hogy beteg lesz. Nem ment dolgozni, úgy érezte, hőemelkedése van. Aztán bevillant Ádám arca és vele együtt a furcsa vágyféleség. Hát nem múlt el. De mi ez? És mire jó?
 
 
Ádám a munkahelyén a fotókat rendezgette az előző napról. Mindegyiken Esztit kereste és sosem ismert tekintettel látta őt a képeken.
 
 
Mivel a társaság hetente összejárt, nem kellett sokat gondolkozniuk, vajon találkoznak-e még az életben.
Eszti különös gonddal szépítkezett, a legfinomabb parfümjéből szórta tele magát, szíve hangosan dobogott, magába szorított türelemmel várta, hogy a családja is elkészüljön végre.
 
 
Mikor megérkeztek, Ádámék nem voltak még ott, a percek nehezen mozdultak előre. Elcsevegett a többiekkel, ám egyik legjobb barátnője a társaságból rögtön kiszúrta, valami máshogy van mint eddig. Adandó alkalommal félrehívta, hogy megtudakolja, mi van a lánnyal.
Eszti pityeregni kezdett, csak annyit tudott mondani, hogy fogalma sincs, maga sem érti, de lehet hogy szerelmes, az is lehet, hogy csak valami fellángolás, de egyszerűen beleőrül, sem éjjele sem nappala. Nem mondta meg, kibe, azt hazudta, hogy senki sem ismeri, egy kollégája.
 
 
Barátnője elmondta, amit már ő is tudott. Mivel jár egy válás, a gyerekek, a széthullott családok sora, akiket mindketten ismertek és az ezzel járó kijózanító profán rémálom.
Eszti sírva kérte, hagyja abba. Tudja, nem lesz belőle semmi, de ott van most a szívében és mindenében, nem tud ellene tenni, olyan, mintha bábja lenne az érzésnek. De kiveri a fejéből, tudja, hogy meg tudja tenni, csak egy kis idő kell. És különben is, tulajdonképpen nem is történt semmi, csak egy gondolat, egy vágy, semmi több.
 
 
Csöngettek, barátnője kikukucskált, Ádámék azok, megjöttek. Eszti rendbe szedte magát és elhatározta, a mai napon megbeszéli Ádámmal, hogy szakadjanak le erről a témáról és éljenek úgy, ahogy eddig. Nyugalomban, békében, szeretetben, mert ez a zaklatott baromság senkinek sem hiányzik.
De Ádám nem jött el a buliba, beteg, mondta a felesége.
Eszti a ház egyik láthatatlan szegletébe húzódott, hátát a falnak támasztva, leforrázva állt magában. A gyáva kis szemétláda, inkább elmenekül, mintsem szembesüljön. Már ki is ábrándult belőle, utálja az ilyen gyenge férfiakat, pfuj, de megalázó!
Ám a vacsora közben kiderült, Ádám egy hete beteg, annyira lázas volt egész héten, hogy szinte ki sem tudott kelni az ágyból.
Eszti megnyugodott. Nem szólt semmit, nem kívánt jobbulást, de a csalódottsága csitult valamelyest. Akkor legalább belebetegedett. Annyira nyomorultul érezte volna magát, ha minden jel ellenére csak ő lenne az érintett.
A következő héten már úgy gondolta, nem lesz gond, megszűnt minden vonzalma, ahogy jött, úgy ment, hál’Istennek, s örömmel csimpaszkodott férje nyakába.
 
 
Nem tartott a találkozástól, csak remélni tudta, hogy Ádám hasonlóan kiábrándult a légből kapott fellángolásból.
Ám Ádámék nem jöttek el. Értetlenül állt az események ilyen fordulta előtt, tulajdonképpen idegesítette, hogy így lezáratlanul lebeg még mindig a megmagyarázhatatlan történet a feje felett. A többiek mondták, hogy elutaztak. A feleségével kettesben, megünnepelni a házassági évfordulójukat valami paradicsomi helyre.
Eszti úgy érezte, megcsalták. Kisemmizték, átverték és megcsalták, egyszerűen nem bírta megemészteni és zaklatottsága újult erővel lángolt fel, azon kapta magát, hogy szégyenérzettel párosulva, de mégis vágyakozva gondol Ádámra és az érzésre, melyet utolsó találkozásuk váltott ki.
Úgysem lehetne semmi, nyugtatta magát. Ez egy szinten aluli tőrdöfés lenne mindannyiuknak, a barátaiknak, párjaiknak, gyerekeiknek. De igazából várta, egyre jobban, talán mindennél jobban vágyta a találkozást. Mert élt, azokban a percekben életre kelt benne valami, amiről már azt hitte halott, aminek a megléte már csak egy megfakult emlék volt, egy olyan régi emléké, amire az ember csak borzongva és vágyakozva tud gondolni, s ha józan életet él, nem akarja előhívni és megélni soha többé.
 
 
Ádám megriadt ettől és menekülőre fogta. Sokszor kevésnek érezzük magunkat ahhoz, hogy a józan ész döntsön elsöprő cunamik felett, hát menekülőre fogta.
Fél évig hanyagolták a társaságot, felesége ugyan furcsállta, de örömmel vette férje fellángolását, a programőrületeket, melyekbe fejest ugrottak újra ketten és aminek a vége egy gömbölyödő pocak lett, új zálogként kelt életre kapcsolatuk igenlésére.
 
 
Ádám kerülte a tekintetét. Mikor búcsúzkodtak, halk sóhaj adta a lány tudtára, akármi történt is velük az elmúlt fél évben, mindketten tudják, egy lejátszatlan, félbemaradt sanzon az övék marad, a képzeletüké, így legalább nem romlik el, nem változik át, nem tűnik el, csak fakulgat, anélkül, hogy különösebb fájdalmat okozhatna.
 
 
Csak a helye fájt néha, az üresség, melybe a hétköznapok belevegyülnek, hogy kiszorítsák a semmit.

Kommentek