Hazudjunk boldogságot!

- Döntsd már el kérlek végre, hogy kinek akarsz ebben a büdös életben megfelelni! – nehéz szavak súlyos fémként pattantak a lánynak. – Még mindig ott tartunk, hogy anyunak, meg apunak meg az elmeroggyant bátyádnak? Vagy nem. Most már ott tartunk, hogy a férjednek, aki persze pont letojja, hogy neked megfeleljen, meg még előhúzod a tarsolyodból a gyerekeidet, hisz a jó feleség jó anya is, nem?

A lány összekucorodva ült a fotelben, s mint egy kisgyerek, próbált úgy belesüppedni, hogy ha lehet a feje ki tudjon jönni a túloldalon, akár azon az áron is, hogy kettéválik a testétől.
 
 
- Most bezzeg elbújnál, nem mersz a szemembe nézni, mert az igazság fájdalmas. Hát persze, hogy fájdalmas! És? Ki nem szarja le? Értsd már meg végre kérlek, hogy ez a te életed. Ha nem szabsz határt, az senkinek sem lesz jó, nem világos?
 
 
Szeméből halkan szivárgott egy könnycsepp.
 
 
- Azt hiszed, ha nem bántasz meg valakit a saját véleményeddel, azzal nem bántasz meg mindenkit, de legfőképpen magadat? Gondolod, hogy az emberek, akikhez beszélsz, nem tudják, hogy nem vagy őszinte? Hogy az a belső feszültség, amit ez okoz, az nincs hatással mindenkire az életedben, főleg azokra, akikre úgy gondolsz, hogy szereted őket?
Le lehet élni így is egy életet. Láttam én már sok ilyet. De minek? Kinek és minek? Hazudjunk boldogságot? Mímeljünk szeretetet? Úgy véled, ha a gyerekeid tiszta ruhában vannak és tele a hasuk, boldogok?
 
 
Már rázta a sírás. A fotel hátulján egy észrevehetetlen szösz hintázott, átvéve a ritmust.
 
 
- Hát mi kell neked már végre ahhoz, hogy megértsd, a te boldogságodtól lesznek ők boldogok? Hogy felfogd, nem önzés, ha jól akarod magad érezni ebben az elcseszett életben?
Igen, az anyád nagy mártír volt, szörnyű nagy. Minél többet szenvedett, annál jobban tisztelte magát. És tőletek is ezt követelte. De gondolkoztál már azon, hogy milyen élete volt és legfőképpen milyen halála? Te is olyat akarsz magadnak? Értsd meg, az élet nem azért van, hogy szenvedj miatta, hogy rossz legyen neked. Pont azért van, hogy élvezd! Hogy megtaláld mindig azt az utat, hogy jól érzed magad.
És pont azoknak, akiket a legjobban szeretsz, azoknak okozod ezzel a legnagyobb gondot. Ugyanis ők is azt fogják hinni, ahogy te is azt hitted az anyádról, hogy így kell boldognak lenni.
 
 
Nagy, sötét folt volt a feje alatt, de már nem elmúlt a rázkódás. Mereven nézte az anyagot, melynek a szélén egy apró foszladozás volt látható. Apró kis leheletnyi mozdulatokkal piszkálgatta öntudatlanul.
 
 
- Nézd, nem tarthatlak itt többet, lehetetlen. Így is megtettem már sok mindent, amit másnak nem tennék meg, hisz tudod. De eljött az idő és te készen állsz, nem tudok többet mondani. Szükségük van rád és arra a méltóságra, arra az örömteli forrásra, ami te vagy! Nézz ki az ablakon! Gyere ide és nézz ki.
 
 
A nő mély sóhajjal felült és kapaszkodva minden lehetséges bútorrészbe, odatolta magát a függönyhöz.
Egy férfit látott, viccesen kiöltözve, mintha egy garden partyra lett volna hivatalos. Mellette egy ötéves forma kislány, befont copfokkal, melyek kissé eklektikusan mutatták, férfikéz próbálta a rendet a rakoncátlan tincseknek megmagyarázni. Mindkettő kezében kis virágcsokor. A kislány türelmetlenül ugrabugrált, apukája leguggolt hozzá és komoly arccal próbálta nyugalomra bírni. Mellettük pár lépésnyire tízéves fiú állt, összefont karral, mély, őszinte fájdalommal a tekintetében, mely átsiklott a falakon, az üvegen, minden távolságon.
 
 
A nő ijedten elhúzta a fejét az ablaktól. Egy utolsó könyörgő pillantást vetett az orvosra, aki némán rázta a fejét.
 
 
- Készen állsz. Nem tudok mást mondani, mint hogy készen állsz. És azt is tudom, hogy te is tudod. Szereted őket, itt haldokolsz nélkülük, ők pedig kint nélküled.
Nem várnak tőled semmit. Sem reggelit, sem ebédet, sem vacsorát. Még tiszta ruhát sem. Csak azt, hogy legyél. Hogy átölelhessenek, szerethessenek, velük legyél.
Adj ennyit magadból, nem kell nekik több.
 
 
Megfogta a piros gurulós bőröndöt és elindult kifelé. Minden mozdulata egy szó volt. Szélesre tárta a kastélyszerű épület bejáratát és úgy állt ott, fehér karcsú alakjával, mint egy grófnő.
 
 
A kislány zabolátlanul rohant felé, hangosan kiabálva : Anya! Anyucikám! Végre! Végre! – azzal felugrott a nő nyakába, s a kis mezei virágcsokor és az arca közé fogta a rég nem látott fejet. A két férfi félve lépkedett hozzá, nem tudták, hogyan legyenek olyanok, hogy a nő mindenáron velük akarjon lenni.
Mikor odaértek, tétován várták, hogy a kislány öröme nekik is teret engedjen. A fiú ránézett anyjára, a nőre, akit egyelőre mindennél jobban szeretett. Halk konoksággal belefúrta magát a derekába, hogy senki se lássa sírni. Anyja cirógatni kezdte a fejét, úgy, ahogy csak az tudja, aki már születése óta ismeri a domborulatokat, kitüremkedéseket.
Végül a férj kereste a nő tekintetét, próbálta leplezni az izgatottságát, szerette volna, ha a szíve összes szeretetével beboríthatja őt. A nő ránézett, bocsánatkérőn.
 
 
Az ablakból az orvos leste őket, s mint a szomorú festőművész, aki az utolsó ecsetvonással is elkészült, úgy búcsúzott a nőtől.
 
 
- Készen állsz! – suttogta a távolba. – Tudjad már végre.
Csodálatos látvány volt, ahogy az egymást ölelő négy ember a gurulós piros bőrönddel átvág a hatalmas parkon.

Kommentek