Hajnal – Lassan felnő a lányom

Lassan feljön a hold, és én nem láttam belőle semmit. Mármint a holdfogyatkozást ugye. Azt mondták az évszázad holdfogyatkozása lesz. Csak ott dereng valami a felhők között, a felhők puha ölelésében, narancssárgán, a fény, és az életigenlés színeivel, de én mégsem láthatom most tökéletesen. Valahogy érzem persze, hogy ott van, és csodaszép. Valami ilyesmit érzek most éppen. Mindjárt elmagyarázom. 

Lassan rádöbbensz
Ma éreztem meg először, hogy a lányom felnő. Nem tudom, mennyire érthető ez a gondolat, csak azt tudom, hogy most hasított belém, szinte késpenge élesen, hogy az, ami most van, mulandó, bármennyire is közhelyeseknek tűnik ez a szó. Amikor ott rohangál a játszótéren a libikóka és a hinta között, ez még nagyon messze van. Mutatod neki, hogyan kell a homokozóban tökéletes homok pogácsát készíteni, tömöríted az anyagot a műanyag formában, majd a feje tetejére fordítod, és készen is van a tökéletes alma, szilva, vagy éppen homok szőlő, és akkor azt gondolod, ez a világ közepe, ez a legnagyobb lépés, amit meg kell lépni. Amikor már nem szóbeli az értékelése a bizonyítványban, akkor közelebb settenkedik. Mármint a gondolat. Amikor pedig csak figyel téged, hogyan fested a pilládat feketére, vagy megkérdezi, hogy vajon jól áll neki az a felső, rádöbbensz, vannak dolgok, amik soha többé nem lesznek már. Nincs ezzel baj. Ez az élet rendje. Én pedig tovább gondolom. 
 
Mi történik a tizenegyedikben?
Annyi könyv van arról, mit kell csinálni a csecsemővel, mit adj neki enni, hogy egészségesen fejlődjön, hogyan altasd, hogyan kezeld a hisztijeit a dackorszakban, mit csinálj, ha nem akar egyedül játszani, és a többi. Az első években mintha a szerzők és a szülők is iszonyú lelkesek lennének. Meg persze a második, harmadik, negyedik évben is. Kérdezem azonban, hogy mi van a tizedik, meg a tizenkettedik évben? Ott hová tűnik ez a lendület a szülőkből? Hová belőlem? Miért nem figyelek jobban? Miért nem szólnak olyan lelkesedéssel már tovább a könyvek? A körülöttem lévő zajban nem hallom a saját hangom, nem hallom a saját hangunkat tisztán. 
 
Meg kell állni
Tisztulni kell, figyelni kell. Különben elúszunk, és elveszítjük azt, ami eddig a legfontosabb volt. Olyan alattomosan nehéz ez az egész családosdi. Vagy egyszerűen csak annyira egyszerű, hogy az már fáj. Mindegy is. Szóval a lányom a szemem láttára nő fel, és nekem megadatott, hogy mindezt láthatom, élőben, mégpedig egyenes adásban. Nem kell elmulasztanom a pillanatot, mégis nehéz megélnem. Mit tegyek, hogy jobb legyen nekünk, hogy neki és nekem? Vagy inkább csak neki? Inkább csak nekem? Azt hiszem a legjobb, ha magamat adom. A legideálisabb választás, amivel nem lehet mellé lőni, ha nem hazudunk. Ha őszinték vagyunk.
 
Jó lenne tudni?
Amikor a gondolataim még előbbre szaladnak, akkor azon agyalok, milyen jó lenne tudni, hogy mi lesz vele. Vajon hogyan fog szeretni? Megosztja majd velem? Eléri a szerelem? Bizonyosan. Állja majd a sarat az élet viharaiban? Elég lesz az, amit eddig adtam? Azt is mondhatnám, mindegy is, hiszen amit eddig beletettem, az ott van. Amit meg nem, azt már nem tudom pótolni. De mindez megint csak rólam szól, hogy én mit érzek, én mit gondolok. Milyen könnyű is megcsúszni. Akadnak, akik azt mondják soha nem késő. Szerintem ez nem így van. Léteznek dolgok, amiket ha nem a kellő időben lépsz meg, egyszerűen akkor buktad, vége, kész, nincs még egyszer. 
Szóval a lányom napról napra egyre szebb lesz, egyre nagyobb, és lassan igazi nővé érik. Hálás vagyok, hogy én lehetek az anyja, és láthatom. Szeretném segíteni az útján, ha arra van szüksége. Szeretnék ott lenni, amikor kell. Vágyom, hogy tudjak róla. Elég az is, ha csak nézhetem. Figyelem őt. Mosolygok.   
 

Kommentek