Ha már semmit sem adhatok

Az ősszel jön az érzés, hogy minden átalakul és én bármivé is váljak a végén, egy kicsit ismét belehalok. Mert a sok változás új kezdetet és megannyi izgalmat is jelenthet... másnak... engem most inkább az elmúlásra és a hanyatlásra emlékeztet. Arra, hogy lejárt a szavatosságom.

 

Hazajöttem és bőgtem. Azt hiszem elég rég voltam ilyen helyzetben, hogy abszolút, senki sem érti, mi történik velem. Én is nehezen. Rutinom van bennem, csak ezért tudom, hogy a változás tör össze ennyire, hogy sem a többiekkel, sem a saját érzéseimmel nem tudok mi kezdeni.

Nem tudom elfogadni, ha hirtelen máshogy alakulnak, átalakulnak a dolgok, hogy hirtelen megváltozik mindenki szerepe és helye.

Érzem, ahogy megmozdul a föld és újabb szakadékok nyílnak. Szépen, lassan történik minden, de én nem bírom kivárni a végét. Nem bírom nézni azt, ahogy egyesek életében árnyékká válok. Inkább már most menekülök, futok el és közben hangosan zokogok, hátha valaki visszahúz, pedig ilyenkor úgysem engednék neki.

A saját hasonlataimban éltem egész este és éreztem, ahogy az összes képzelgés valósággá válik.

A hátsó sorban ülök. Csak egy sor székkel arrébb, de hátul, leghátul. Halványan tükröződöm az üvegen, holott valaha élesen kivehető forma lettem volna a fotón... És a legbetegebb az egészben, hogy senki sem kényszerít rá hogy oda üljek, oda álljak, hogy arrébb menjek, hogy távolodjak... én teszem meg önként, mert nem merem megvárni míg löknek.

Én állok félre, mert egy bizonyos ponton túl nem vagyok hajlandó a figyelemért küzdeni. Úgysem lenne semmi értelme rám figyelni.

Tudtam, amikor jöttem, hogy jó ideig itt leszek. Tudtam, hogy helyem lesz, hogy hallgatni fog rám az, akinek kell. Így lett. Mégsem nevettem a markomban, már akkor sem, mert sejtettem, hogy menni is fogok. Ugyanazzal a lendülettel, ugyanolyan gyorsan.

Talán el is jött az idő, pedig még nem készültem fel rá...

Emlékszem, hogy nyár derekán meséltem, milyen jó lenne, ha most másképpen alakulna az élet, hogyha végre maradhatnék, hogyha itt már meg lehetne állni. Lehet, hogy nemlehet.

Mert ezek a „csináldmagad” családok nehezebben működnek mint a vérkötelékek. Könnyebb belőlük kihátrálni, könnyebb őket elhagyni, és amikor az ember megőrül, kifogy az igazságokból vagy új problémával találkozik, szereti a kényelmes megoldást és inkább idő előtt elszelel.

Egyre többször akarok hát továbbállni, mert félek, hogy haszontalan vagyok. Közelebb hoztam akiket kellett, elmondtam, amit tudtam és azt érzem, hogy itt kérem én ennyi voltam.

Semmi újat, semmi pótolhatatlant nem adhatok... hát akkor mit keresek még itt? Minek vagyok?

Bárcsak lenne erőm egy kicsit hátul állni. Bárcsak lenne türelmem megvárni, míg újra hívnak, míg annak ellenére, hogy pótolhatnának, engem akarnak.

Bárcsak ne adnám fel olyan könnyen, bárcsak bíznék annyira a többiekben, mint magamban, de ha egyedül nősz fel, megtanulsz nem túlságosan, nem örökre ragaszkodni. Nem bízni senkiben és semmiben, csak magadban. Addig bízni, míg azt érzed, hogy csak te segíthetsz, addig bízni, míg nélküled is éppoly jól megy minden.

Emlékszem milyen volt az elején és hogy mennyivel másabb most... és adatik nekem új kezdet, csak éppen máshol, máshogy, mással, másokkal. De ott is majd addig, míg az én segítségemre van szükség... és utána onnan is, újra menni kell...

Enn

Kommentek