Ha harag van, nem jön az álom

Olyan apróságokon vagyunk képesek összeveszni. Szinte már akkor bánjuk, amikor kimondtuk. De miután kimondtuk, valósággá vált, és nem tehetjük semmissé. Vagy duzzogunk több estén át, vagy észbe kapunk, és visszavonulót fújunk.

 

Már megint olyan hülyeségen kaptunk össze. Nem is emlékszem pontosan ez elejére...

Ja de! Nem áztattad be magad után a tálat, pedig hányszor megkértelek. Azt már nem is merem ajánlani, hogy mosogass el, mert felőled ott állhat egy hétig, vagy még tovább. De a beáztatás miért akkora feladat? Hát csak eresztesz rá vizet, és ennyi. És megint én vagyok a rossz, mert megemlítem. Persze, hogy megemlítem, ha nem csinálod meg. Mindig csak hallgassak? Ne szóljak semmiért ami nem tetszik?

Így is tiszteletben tartom a meccset, meg anyádat, meg a hülye gyűjteményedet. Megfőzöm a kedvencedet, kivasalom az ingedet, és nem várok érte különösebb hálát. Mondjuk hiába is várnám... mindegy.

Szóval a lényeg, hogy megemlítettem, te meg csak legyintettél. Persze, hogy erre dühbe jövök. Ne legyints rám így, meg azokra a dolgokra amik fontosak nekem. Ne legyints és ne röhögj ki, mert azt utálom.

És persze a helyett, hogy elnézést kérnél, vagy megcsinálnád, még neked áll följebb. Mert én folyton ugráltatlak. Hát neked fogalmad sincs arról, hogy milyen az ha ugráltatnak. Engem a melóhelyen ugráltatnak, az ugráltatás. Ez, hogy arra kérlek, hogy áztasd be a hülye tányért, az egyáltalán nem ugráltatás.

Aztán röhögsz azon, hogy hisztizek, meg hogy felfújom a semmit, de ez nem semmi. Hát ezt magyarázom, hogy nem mehetek el minden mellett szó nélkül, mert ezzel is úgy lesz mint a WC ülőkével, meg a földre dobált ruhákkal, hogy már nem is mondom, és értelem szerűen nem is változik meg soha.

Tényleg az agyamra mész ilyenkor. És te tudod! Pontosan tudod. És addig röhögsz, meg legyintesz, amíg én nem hisztizek, és nem sírok, mert már nem tudok mást tenni. Aztán akkor más jönnél, de késő. És persze, hogy elhajtalak, mert haragszom. Ilyenkor már igazán mérges vagyok rád.

Aztán te ülsz benn a nappaliban, én meg a konyhában. Te nézed a filmet, és úgy teszel, mintha nem lenne semmi, és meg mosogatok, sírok, aztán úgy teszek, mintha nem lenne semmi.

Bemegyünk a hálóba. Szótlanul öltözünk át.

Eszembe jut egy történet a mai napomról, és már majdnem mesélném is, de eszembe jut, hogy haragban vagyunk.

Aztán bebújunk az ágyban, mert semelyikőnk nem aludna kinn a kanapén, és bámulunk még egy kicsit magunk elé.

Úgy teszel, mint aki alszik, de tudom, hogy nem alszol. Sosem alszol úgy el, hogy ne ölelnél meg, hogy ne csókolnál meg, és hogy nem mondanád, hogy szeretlek.

Arra vársz, hogy én bújjak oda hozzád, mert te próbáltál bocsánatot kérni, csak én nem hagytam. Úgy gondolod, hogy most én jövök.

És más fogalmazom a mondatokat fejben, és már egyre jobban bánom, hogy elborult az agyam. Figyelem ahogy lélegzel, és meg sem merek mozdulni. Tudom, hogy ha egyszer nekiállok, jól kell csinálnom. Gyűjtenem, kell egy kis erőt. Talán jobb, ha én is elfordulok addig. El is fordulok.

Már megint nekem kellene megtenni az első lépést. Miért mindig nekem? Amúgy is, már lehet, hogy alszol. Lehet, hogy mégis el tudtál aludni így, haragban.

Hirtelen hátulról megölelsz. Nem mondasz semmit, csak ölelsz. Hozzányomod a homlokod a tarkómhoz, és egy csókot adsz rá, és nekem ennél több nem is kell.

Tudom, hogy pontosan tudod, hogy mit gondolok. Azt is, hogy komolyan gondoltam, de azt is, hogy bánom. Mosolygok, és te is mosolyogsz, érzem. Még halkan suttogok egy szót, amit úgyis mindketten érzünk, de szükség van rá. Mi nem fekszünk le haragban!

„Szeretlek!”

Zs

Kommentek