Forróság, és a nyári fellángolások

Ha meg kéne mondanom, hogy mi az a tulajdonság, amit a legjobban szeretek magamban, azt választanám, hogy milyen gyorsan és könnyedén ismerkedem. Anyámék gyerekkoromban nyaranta mindig elküldtek 2-3 különböző táborba, ezért megszoktam, hogy mindig új emberek között vagyok.

Annyira szerettem az ilyen programokat, hogy egyetem alatt, sőt utána is, önkéntes táborokba mentem külföldön. Szóval elmész valahova, dolgozol valami könnyed munkát 4 órában, és ezért kapsz szállást meg kaját. Ma már megőrülnék a hálózsákos tömegszállásoktól, de huszonévesen imádtam az egésznek a hangulatát. Hihetetlen kulturális élmény volt maga az ország, amit meglátogattunk, és az a sok-sok külföldi, akikkel megismerkedtem! Általában 20-an voltunk, a világ legkülönbözőbb pontjairól, fiúk-lányok, és angolul beszélgettünk egymással. Persze sok minden más egy gyerektáborban, mint amikor fiatal felnőttek vannak együtt, de a táborozós beleszerelmesedés, és romantika mindig jelen volt. Gyerekkorban ez a beteljesületlen vágyódással kezdődött, aztán jött a kézfogós – csókolózós időszak, felnőttkorban pedig hát… Hát nagyon sokféle. 
 
Az a helyzet, hogy mostanság érzem, hogy a budapesti romantikus kalandokból már kinőttem. Zavar a bizonytalanság, amit magában hordoz. Meguntam a könnyed kapcsolatok sokszor súlyos szövődményeit. A körülményességét. Amikor te többet várnál a másiktól, aztán szembesülsz, hogy ő nem. Vagy épp ő várna többet, de te nem. Vagy amikor valami irtó kínos pillanatban összefuttok, vagy visszahallod magatokat egy pletykában… És akkor nem is beszélek arról, amikor kiderül, hogy a másik nem volt teljesen őszinte azzal kapcsolatban, hogy most akkor ő voltaképpen hány százalékosan szingli… Ezt mind meguntam. 
 
Közben meg a kalandok hangulatára mégiscsak vágyom! 
 
Egyre inkább azt érzem, hogy ma már itt Budapesten ez nem működik nekem, mert már nem tudok olyan felszabadult lenni, mint ezeken a régi nyarakon 10 éve. Nem is a nyár a fontos benne, hanem az utazgatás. Illetve a felszabadultság, csak valahogy az sokkal könnyebb külföldön. Kalandozol a világban, és talán épp ezért tud olyan könnyed lenni a kalandozás a szerelemben is. Amúgy meg a kalandozás is más, mint régen! Most leginkább arra az érzésre vágyom, amikor hirtelen teljes összhang van két ember között, és egy pillanatra minden problémát, kétséget, félelmet elfelejtek. Az ilyen pillanatokat egyre többre értékelem, mert attól tartok harminc felett ez a képessége tompul az embernek. Az, hogy képes legyen valóban elengedni magát… Egyre több állandó kétely vesz minket körül a jövő miatt. 
 
Na, hát ezért kell utazni! Hogy egy pillanatra szusszanjunk, és fizikailag is kiszakadjunk abból a megszokott környezetből, amiben mindent át kell gondolni, és nem engedjük meg magunknak, hogy kilépjünk a biztonságos keretek közül.
 
A táboroknak mindig külön valósága volt. Meghatározott ideig tart, és ezért tudat alatt lehetett számolni azzal, hogy az a pillanatnyi idillikus nyári szerelem milyen ütemben alakul ki, és múlik el. Egy két hetes tábor első napján még csak szemezel, aztán már együtt jártok ebédelni, boltba, a tengerhez, a második nap csókolóztok, a harmadik nap pedig már tombol a romantika csimborasszója. Néha jön egy-egy házastársi veszekedés valami baromság miatt, mondjuk, hogy becsatlakozzunk-e a kiránduló csoporthoz, vagy maradjunk a szálláson egész nap, de amúgy teljes az összhang a könnyes búcsúszexig. És aztán utána marad a skype, és a nosztalgia.
 
Amúgy a legjobb egyéjszakás kalandom Budapesten volt egy brazil fiúval. Volt minden, ami filmbelien romantikus, egy pillanatra én is úgy tekintettem a szülővárosomra, mintha Rio De Janeiroból jönnék. A Caminos szerelmem szintén nagyon különleges volt, hisz ott mindig tömegszálláson aludtunk, ezért csak napközben tudtunk összejönni leginkább az útról kissé letérve, esténként meg a hostelben törülközőkkel elbarikádozva aludtunk. És akkor kézen fogva érkeztünk Santiagoba, és csókolóztunk a mise alatt. Olaszországban meg egy pillanatra magam is áttértem az olasz mentalitásra, és olyan viharos veszekedéseket és forró kibéküléseket nyomtunk Alessandroval, hogy meglepett milyen hangosan és gyorsan tudok ordibálni angolul. Trükkös kis olasz volt, eleinte vörös rózsa, aztán meg úgy küldözgetett el a boltba, mintha valami kiskirály lenne…
 
Szóval lassan már esténként is itt a 30 fok, nem csoda, ha forr az ember vére. Jó az, amikor forr. Eszembe jut, régen anyámék mennyire ki voltak akadva ránk, amikor a lakásban labdáztunk, mert félévente eltörtünk valamit. Szóval már gyerekkoromban megtanultam, hogy vannak játékok, amiket nem otthon kell játszani, mert sokkal élvezetesebb a szabadban. Azt hiszem ez a szerelmi kalandozásra fokozottan érvényes.

Kommentek