Félteni és túlfélteni

Van pár haszontalan, zavaró érzés az életünkben. Talán úgy hisszük, hogy nem tehetünk ellenük semmit, pedig ezeket a gondolatainkat is mi formáljuk és duzzasztjuk, így akár meg is szabadulhatunk tőlük. Vagy legalábbis tehetünk egy próbát. Fejlődni sosem késő.

 

A féltésnek sok formája van, és egyik veszélyesebb, mint a másik.

Az érzéstől, hogy féltjük a számunkra kedves embereket, nem lenne jó megszabadulni. Hiszen az egyik legnagyobb ajándék, hogy vannak az életünkben szeretett emberek. Aki pedig jó hogy hozzánk tartozik, azt örökre magunk mellett akarjuk tudni, boldogságban.

Amikor anya nem alszik a te vizsgád előtt, vagy amikor eszeveszett módon szorítasz egy barátnőd randijáért, egyszerre idegőrlő és gyönyörű. Ebből tudod, hogy mennyire fontos vagy, és hogy ki az aki neked is igazán számít. Ráadásul ha minden jól alakul, jobban örülünk mint a nagy esemény előtt.

A féltést azonban könnyen túlzásba lehet vinni.

Vannak például aggódó szülők, akik soha nem akarják elengedni a gyermekük kezét, és ezzel teljes önállótlanságba taszítják őket. Mama pici fia, mindenki mást elveszíthet maga körül, ha az első helyet örökre az anyjának tartja fenn.

Aztán ott vannak azok a lányok, akik olyan jót akarnak a barátnőjüktől, hogy lebeszélik minden adódó lehetőségtől. Olyan férfiakat üldöznek el, és olyanokról beszélik le bizalmasukat, akik a befolyásolható lánynak talán meg is feleltek volna, örömmel tett volna egy próbát velük. De hát a legjobb barátnő azért legjobb barátnő, mert jobban tudja hogy mit akarsz, mint saját magad... Hát nem feltétlenül.

A szerelmes ember túlféltése és féltékenysége is rettentő tehet lehet. Erről a témáról a világ végéig lehetne beszélni, de azt azért a legtöbb józan ember ki meri mondani, hogy nem jó dolog ez (még ha ő maga is műveli).

Mondják, hogy a szerelem veszi el az ember eszét, hogy tényleg annyira fontos neki a másik, hogy belehalna abba, ha történne vele valami. Ezért inkább jobb is ha nem megy sehová egyedül, ha nem áll szóba másokkal, ha nem alakít ki túl sok egyéni rutint.

Jobb mindig fogni a kezét, megmondani neki hogy mit szeret, felöltöztetni szépen. Hiszen csak jót akarunk.

Féltékenyek meg azért vagyunk már akkor is, ha csak kedvesen köszön egy idegennek, mert megtéveszthetik és rávehetik később mindenféle dologra ami neki igazából nem is jó...

Hiszen ki szerethetné jobban nálam? Ki adhatna neki többet?

Mindent meg lehet magyarázni. Az anyuka, aki 30 évesen is dédelgeti a fiát, mondhatja, hogy mivel ő szülte, a kötelékük megkérdőjelezhetetlenül elsőbbrendű. A féltékeny feleség meg takarózhat erős érzelmeivel, azzal, hogy ilyen az igazi szerelem.

Legtöbbször ezek a túlzásba vitt dolgok nem a másikról szólnak, hiába bizonygatjuk. Nem őt akarjuk megvédeni azzal, hogy túl erősen szorítjuk. Ezek a mi fájdalmaink, mi félelmeink.

Önzetlen segíteni akarásra hivatkozunk, pedig a legönzőbb módon akarjuk magunkhoz láncolni a másik, csak azért, hogy ne maradjuk egyedül, nélküle.

A legnagyobb hazugság pedig az, hogy nem tehetünk ellene semmit. Először túl kell tekintenünk a saját igazunkon. Aztán ha rájöttünk, hogy ténylegesen beteges lett a ragaszkodásunk, összeszorított fogakkal változtatnunk kell a rendszeren.

Belül egy darabig ugyanúgy szenvedünk majd. Aztán ha minden jól megy, látjuk a másikat, aki boldog. Azt az új embert mellettünk, aki most sokkal boldogabb. Aki kapott még egy lélegzetvételnyi szabadságot, aki önállóan hoz meg döntések, és ettől magabiztosabb, erősebb.

Az ő boldogsága pedig egy igazi szeretetteljes kapcsolatban mindkettőnké lesz.

Te szépen, lassan megszabadulsz egy felesleges érzéstől, ami nem épít, csak rombol, ami nem megvéd, hanem bezár, ami nélkül könnyebb.

Aki a másik feled, aki a családod, a részed, az akkor is melletted marad, ha közben nem szorítod a kezét, és ha néha a szemed sarkából sem lesed. Elengeded, de úgyis visszarepül, mert az neki az otthon.

Enn

Kommentek