Félek, féltelek


„Csak az kiabál, aki fél...” Én bizony félek. Millió dologtól. Minél több mindenem van, annál több a veszítenivalóm, és annál inkább kétségbeesek a gondolattól, hogy: „Mi lesz, ha egyszer ez is elmúlik?”

A konyhában állunk és üvöltünk. Se az elejére nem emlékszem már, se a végét nem látom. Fogalmam sincs, hogy hogyan mondjam más szavakkal úgy, hogy megértse.
Ha nem érdekelne, már rég ráhagytam volna, de ki akarom teríteni a szívem. Akarom, hogy lássa, hogy belehalok, hogy belé halok ha kell...
 
Mert ezen a ponton még bele kell halni! Itt még nem lehet nyugalmas rutin. Itt még nem lehet csak úgy ráhagyni a másikra, hogy had menjen a dolgára ahogy akar, aztán lesz ami lesz.
Az első „szarok rá” és az első „jobb nélküle” a kezdet. Ha egyszer eljutottál az akaromig, akkor ezekkel már nem illik szórakozni.
 
Egy éve, ilyenkor, pont ellentétes irányba indultunk el. Ő elutazott, én meg hagytam.
Hagytam... mi mást tehettem volna? Senki nem kérdezett meg róla, hogy nekem oké-e ez. Semmibe nem volt beleszólásom, és senkit nem érdekelt a véleményem. Nem is volt hozzá jogom.
Elmegy, mert neki jobb így, aztán én vagy figyelem tovább, vagy nem. Vagy várok, vagy nem.
Egy láthatatlan madzagot kötött a nyakamra, de ez inkább fájdalmat okozott, minthogy ígéretnek minősült volna.
 
Dühös voltam, fáradt és borzasztóan tehetetlen, de az a „jobb nélküle” és az a „szarok rá” így sem jött el.
Mert ő a másik felem? A lelki társam? Az igazi?
Tök mindegy, hogy hogyan nevezzük, de nyilván valami ilyesmiben hiszek azóta is, és nyilván valami ilyesmi képes rávenni arra egy felnőtt, okos nőt, hogy nagyokat nyeljen.
 
És szerencsére nem a semmiért csináltam hülyét magamból, nem a semmiért vártam és maradtam. Megéri, megérte. Az összes korty, az össze könny. De a nagy újraegymásratalálás még nem a vége.
 
Ha mozifilm lennénk, nyilván senki nem látná már ezt a részt, amikor az együttélés rögös útján üvöltözünk egymással a konyhában.
Pedig itt kezdődik a kettőnk igazi, közös fejezete. És itt érzed azt, hogy van benne valami, hogy nem fárad, hogy nem alszik el, hogy lélegzik, él, és olykor boldogságtól részeg, néha meg szenved. Ezt hívják életnek, ami átjár mindkettőnket.
 
Félek, kiabálok és veszekszem, és néha úgy tűnik, hogy nem becsülöm meg a happyendemet. Pedig egy éve csak azt kívántam, hogy ne menjen, hogy maradjon, hogy visszajöjjön. És most itt van és én üvöltök.
 
De egy éve akárhogy üvöltöttem volna, mindenképpen jött volna a viszlát, most meg üvölthetek, de mégis marad.
Mert az életünk nem tündérmese, de pont így tökéletes. És remélem örökre félthetem.
 
Vass Adrienn

Kommentek