Fél lábbal a földön

Nehéz dolog kreatív emberként létezni. Még nehezebb, ha el is hiszi ezt magáról valaki, teljes nyugalomban, függetlenül a visszajelzésektől. Gondolom hasonló lehet különlegesen okosnak vagy szépnek lenni, de erről keveset tudok.

 

A kreativitás ősi ellensége az összes olyan szabály, aminek meg kell felelni, ha az ember bort és búzát szeretne tenni az asztalra és a békesség sem túlságosan inspiratív.

Nehéz például időre alkotni, idő szerint élni. Este nyolcra írd meg, hogy mi jár a fejedben, lehetőleg úgy, hogy abba az élethez remekül alkalmazkodó egyedek is bele tudják élni magukat.

Hát hogyne! Mi sem egyszerűbb annál. Pont annyi időbe telik, mint összelapátolni a szenet, vagy beárazni a tésztákat és feltölteni a húsos pultot...

Lemezt is kell kiadni egy-két éven belül, hogy maradjon a rajongó és minden koncerten, mindenkinek a maximumot kell adni. Azt, ami jár, az ezerötszázas belépőért, mert igenis jár.

Nincs rossz nap, nincs rossz mód, csinálni kell időre, kiegyensúlyozottan.

Hát nem! Ez kérem nem így meg, csak sajnos senkit nem érdekel túlzottan.

Mert neki az a munkája, neked meg ez, és ha ő elvégzi, akkor neked is el kell, vagy nem jár a fizetés, se a bor, se a kenyér és mehetsz békében te is lapátolni, vagy a híd alá... esetleg a hídról le.

Meg kell énekelni, meg kell írni érthetően az örömedet és a bánatodat, aztán azt szépen elő is kell adni, pontosan amikor kell. Te választott! Pont.

Így aztán két lehetőséged marad, vagy odahánysz valamit, akkor is amikor nem megy, aztán később szégyenled, hogy csúfot űztél magadból és azonnal kérnél egy teljesen új személyazonosságot, vagy nem alkuszol és kapod az ívet erősen, míg egyedül nem maradsz azokkal a remek, be nem időzíthető, ki nem adható gondolatokkal.

Valószínűleg mindegyik opciót bepróbálja idővel az ember. Aztán egyszer csak tönkre is megy... vagy kompromisszumot köt.

Felnő! Ilyenkor jövünk ezzel és jönnek ezzel mások is, mert az, hogy csak megalkuszik, nem cseng elég pozitívan.

És ezen a ponton én mindig elszomorodom. Legyen szó a saját felnőtté válásomról vagy másokéról. Nem esik jól leírni, hallani, olvasni.

Pedig szükségszerű és lehet mértékkel, csak óvatosan, meg csak úgy látszólag, nem is igazán, de akkor is dühítő. Hiszen az biztos, hogy miközben próbálja az egyenruhát magára erőltetni az ember, veszít valamit. Kicsit belehal abba, hogy életben maradhasson, hogy a valóságban működni tudjon. És egy-két érzés már sohasem jön elő, a szabadság csak látszólagos lesz. Egy komfortos kalitka, aminek nyitva van az ajtaja, de ha jót akarsz, nem repülsz ki belőle.

Majd az mondják, hogy erősebb lettél és már nem vagy lusta tenni magáért, de mi csak azt érezzük, hogy minduntalan egy kicsivel szürkébbek lettünk, és feleakkorára nyom össze a négy fal.

Óvatosan felnőni? Remélem létezik ez a módszer. A határon táncolni örökre. Csak pont annyira dugni ki a fejemet, hogy akármikor vissza is tudjam húzni.

Pont mint ahogy próbálok veletek lenni, de ha kell, újra egy kicsit egyedül maradni.

Zs.

Kommentek