Érintések, ölelések

Összeborul az asztal népe, megannyi lány és fiú egy csokorban. Kívülről nézve nehéz kibogozni, hogy kit, kihez, milyen viszony fűz. Pedig csak játék ez, és óriási baráti találkozó. A szeretetről nem lehet folyton csak beszélni, egy ölelés jó helyen és jó időben elengedhetetlen.
 

Elég magányos gyerek voltam. A teljes elszigetelődéstől fél tucat macska, és egy szappanoperasztárról elnevezett kutya mentett meg. Az osztálytársaimmal éppen elég volt a tanórák alatt küzdeni, a szüleim meg csak munka után estek be a konyhába, ahol megtárgyaltuk a romló jegyeimet és a holnapi vacsorát, aztán ágy. Még a hétvége sem volt sokkal eseménydúsabb. Maximum egy rajzfilmmel és egy borsópirgálással több fért bele.

Biztosra vettem, hogy majd a gimnáziumban magamra találok, de egy erőlködős másfél év után, ismét üres lakásban találtam magam. Nem is lepődtem meg nagyon.

Ez az egykék sorsa.

Talán akkor adtam fel először. Megnyugodtam és belenyugodtam abba, hogy maximum egy döcögős párkapcsolat, faramuci öleléseiben teljesedhetek ki... már amennyire teljesnek nevezhetjük ezt az állapotot.

Aztán jött egy olyan év, amikor lendületet vettem, és elkezdtem keresni a barátokat, szerelmeket, társakat. Azt hittem ez már a cél.

Újabb jó pár év múlva jöttem rá, hogy ez sem volt az igazi. Csak éppen annyira nyíltam meg, ami még nem veszélyeztette féltve őrzött, személyes magányomat.

A komoly problémákról mindig hallgattam, azokat megtartottam magamnak, és fizikailag sem engedtem senkit túl közel. Egy-egy éjszakára, egy-egy vállveregetésre, de közben sokszor éreztem, hogy a társaság és az érintés kellemetlen. Nem természetes, nem a mindennapok része, nem kívánom igazán.

Most már tudom, hogy milyen lassan haladtam, mert végre van igényem a többi emberre úgy, ahogy régen soha.

Akinek van testvére, ráadásul olyan, akivel közeli viszonyt ápolt egészen kis korától, nehezen értheti meg, hogy milyen társaság és érintések nélkül felnőni, és milyen nehéz az öleléshez felnőttként hozzászokni, ha egyáltalán lehetséges. Nekem sikerült, de biztos vagyok benne, hogy sokak magányában komolyan közrejátszik az, hogy egyszerűen képtelenek beleszokni abba a rendszerbe, hogy körülveszik, házzábújnak.

Még az is problémás lehet, ha túl közel ülnek le melléd vagy állnak eléd, nemhogy egy köszönéskor átadott puszi. És véletlenül sem az az idegenekről beszélek. Bizonyos életszakaszokban nehéz azzal megbirkózni, ha a saját barátaid odacsúsznak hozzád. Nem szólsz nekik, csak próbálsz félszegen arrébb oldalazni. Úgy tűnsz, mint aki elutasítja őket, pedig csak a fizikai valójukkal nem tudsz mit kezdeni.

Talán komolyabban el sem gondolkodtam volna ezen, ha nem változott volna meg bennem valami. Láttam, hogy mennyire elüt a viselkedésem a többiekétől, és próbáltam bekapcsolódni, rávenni magam arra, hogy teljes mértékben a részese legyek annak, amit amúgy a szívem legmélyén kívánok.

Most ott tartok, hogy jólesik a találkozást követő első ölelés.

Ha valami okosat mondd, nem tudom megállni, hogy ne simogassam meg a fejét. Amikor egy rugóra jár az agyunk, egy nevetés után muszáj összeborulnom vele, és amikor együttérzésről adok tanúbizonyságot, a vállára kell hajtanom a fejem.

Igaz ez megannyi kedves barátomra. Igaz ez lányra és fiúra is

Már az lenne a fura, ha ezt nem tehetném, azt nem érteném, aki ilyenkor menekülne, pedig nem is olyan régen még én is ott jártam...

És mivel jártam ott, biztosan mondhatom, hogy nem éri meg maradni. Hogy szeretni egymást barátként, testvérként, támaszként és cinkosként elengedhetetlen, és ide nem fér el a két lépés távolság.

Vass Adrienn

Kommentek