Én nem bánom

A helyzet az, hogy nem fér bele az életembe a megbánás. Azaz jobban mondva azt a fajta megbánást nem tudom már tanúsítani magammal szemben, ami egy-egy görbe este után járna, jönne, csúszhatna be.

Első körben tisztázzuk azt, hogy aki nem hisz az iszogatós, extrémen lazulós elengedésekben, annak ezek a szavak valószínűleg igen csúnyán hangozhatnak...
 
Én az összes fázison átestem már, és húztam le feleseket orrbefogva, meg rendeltem a többnél is elegendő finom koktélt ha úgy hozta az élet. Természetesen az én agyamon is átfutott az, hogy ez nem helyes, hogy ez menekülés, hogy ez gyengeség, de nem tudtam tartósan magamévá tenni a szégyent, hogy nő létemre fenékig kiürítem az Unikumos poharat.
Tudtam, hogy meg kell ismernem a határaimat e-téren is, és nem zárkóztam el az elől a jövőkép elől sem, hogy kinövöm a iszogatást csakúgy mint a diszkót.
 
A lelkiismeret furdalással átitatott másnapos szenvedéseimet sokáig meg sem kérdőjeleztem. Az a minimum, hogy ha túlszórakozom magam, akkor másnap azért pironkodjak. Nem?
Hát... ma már úgy sejtem, hogy ez csapda.
 
A megbánásnak akkor van értelme, ha nem csak egy fejfájással múló szomorkodás. Akkor van értelme erre pazarolni időt, ha segít változtatni a helyzeten. Ha azt akarod, hogy segítsen. Ha tényleg szeretnéd legközelebb máshogy csinálni.
 
De én tulajdonképpen nem vágyom változásra. Bármennyire is illene, nem haragszom magamra, és nem érzem feleslegesnek a becsiccsentett kacarászást.
Nemhogy elfogadtam azt, hogy nekem szükségem van a bennem lévő feszültség ilyenfajta levezetésére, hanem egyenesen jó dolognak tartom. Van, amiről úgy gondolom, hogy jár, és kész, jár, mert megérdemlem.
 
Tudom, hogy mi a munka, és tudom, hogy mikor nincs szünet. De ha belefér, vagy a lelkem igényli, akkor tudom, hogy mikor kell eldobni a laptopt és hagyni, hogy jöjjön aminek jönnie kell. És az, hogy hiszek magamban, és abban, hogy megfelelően mérlegelek, egy nagyon értékes tulajdonságom ma már.
 
-Meg kellett volna még inni azt a fröccsöt?
-Nem hinném...
-Megbántam-e?
-Minek?
 
Mi értelme volna udvariaskodni magammal, vagy egy masszív fejfájás közben még verni is a fejem a falba? Miért húznám le magam teljesen feleslegesen? Miért szenvedjek hangosan, csak úgy kötelezően?
 
Van annál nagyobb közhely, mint hogy valaki életcéljának a boldogságot választja? Nem hinném. De ez a legmenőbb közhely.
Én boldog akarok lenni. Meg jó másokhoz. És ehhez első körben magamat kell boldoggá tennem.
Az én Unicumom nem egy méreg, hanem egy elixír. Az én elhajlásaim nem öregítenek annyit a testemen, mint amennyit fiatalítanak a lelkemen.
 
Köszi élet, hogy élhetek így! Becsülni fogom, és már becsülöm is ezerszer jobb, mint amikor álszentül mormoltam el húsz miatyánkfélt.
 
 

Kommentek