Én és a lepkeház

Tulajdonképpen ez egy horrortörténet címe, és csak azok olvassák végig, akik szeretnének elképzelni egy háromgyerekes anyukát üvöltve rohangálni ott. Igen, ott, a lepkeházban, melyet mostantól, mint terápiás helyet kell alkalmaznom magamon, amennyiben szeretnék a gyerekeim jótanácsára hallgatni.
 

Állatkert. Azt szeretjük. Egyrészt, mert felbugyognak a saját gyerekkori emlékeink és ebbéli kissé szentimentális meghatottságunktól. Mikor elmorzsoljuk azt a könnycseppet, hogy mi is a szüleinkkel mennyire cukik lehettünk, miközben nézegettük az elefántot, mikor menekültünk az őrjítő bűztől a majomházban, vagy mikor a kismakit rázta az áram az elektromos kerítésnél és mindenki visítva sírt volt az akár felnőtt vagy gyerek.

Szóval csupa szép emlék, melyek elöntik az ember agyát a szecesszió építészeti hangulati elemei között.

Másrészt, mely lehet, hogy a fentiek miatt is van így, a gyerekeink is imádják, bár a vegyes érzések azért már értelmük növekedésével náluk is megjelennek, hisz azért akármennyit fejlődött is az intézmény, mégiscsak fogvatartott állatokról van szó, és hát a liberalizmus egyik produktuma, hogy a gyerekeinknek saját gondolatai vannak, sőt lehetnek.

Így, bár ezt a kis kitérőt zárójelesen teszem meg, megegyeztünk, hogy számunkra az lenne az egyetlen elfogadható indoka egy állatkertnek, ahol csak olyan állatok vannak, akiket meg kellett menteni valamiért, és életük csak ily körülmények között lenne folytatható. Na mindegy.

Szóval a fenti szófosásom okán, gondolom kitaláltátok már, hogy kb. hatszázszor voltunk már az Állatkertben, már eltévedni sem tudok, pedig gyerekkoromban az mekkora buli volt. De, és ez most tényleg egy jelentőségteljes pillanat, még sosem voltam úgy, hogy nyitva lett volna a lepkeház. Amit tíz éve sajnáltam eddig a gyerekeimmel együtt nagyon, hisz a lányom annyira, de annyira szeretett volna repülő lepkék között sétálgatni.

Jó, én azért mindig is tudtam magamról, hogy nem vagyok egy óriási lepkefan, főleg, ahogy elképzelem a kis gubócskából kijövő rémesen gusztustalan barna testet, melyet reflexből is csak minél gyorsabban egy újsággal lecsapva tudnék mosolyogva és nyugodtan nézegetni. Bocsánat minden lepkeszerető embertől, tudom, hogy ez extrém, és lehet, hogy a gyerekkorom az oka, mikor Tihanyban a madárnagyságú mittudoménmilyen lepkék keserítették meg az életemet, de sajnos besorolódtak a pókok és egyéb nagyon ijesztő és gusztustalan lények közé.

Így tehát azért némileg érthető módon nem volt őszinte a sajnálatom soha, mikor a lányom hisztijét kezeltem, amiért is megint nincs nyitva a lepkeház.

És akkor gyanútlanul be az Állatkertbe és bakker, milyen szerencse, végre nyitva van. Jó, persze megnézzük. Én kint megvárlak, biztattam, a csapatot, de nem, nem értették hogyan lehetek ilyen sötét lelkű, hogy ezeket a gyönyörűnek teremtett lényeket nem szeretem. Próbáltam magyarázni, hogy úgy, hogy röpülnek, a testük baromira nem szép és a lábaikról ne is beszéljünk, és nem szeretem semmilyen formában a repülő lábakkal rendelkező barnákat, akárhogyan is álcázzák magukat.

Majd egy nő (hogy azóta is átkozom szerencsétlent), látván szegény gyerekeim kérlelését, úgy döntött, megerősíti őket. Úgyhogy mosolyogva (ami nekem már akkor gyanús volt), közölte, nyugodtan menjek be, ő is nagyon félt, de ezek csak a kitett ételre és fákra szállnak, és tényleg annyira gyönyörűek, kár lenne nem együtt átélnem a gyerekekkel ezt a csodát.

Na olyan csodát éltek át velem ott és akkor, de ne rohanjunk ennyire előre, hisz minden pillanatát át szeretném nektek adni.

Duplaajtón be, közben valami undorító függönyön át a gyerekek kezét fehérre szorítva beléptünk a házba. Minden idegszálammal próbáltam felmérni a terepet, de tényleg első látásra úgy tűnt, tudom én ezt majd kezelni, főleg a kezemben lévő családi térképcsomaggal együtt. Nnna. Elindultunk, szépen lassan, ki ne hagyjunk egyetlen fajt sem, mindegyiknél jó sokáig nézelődtünk, szinte felkínálva magunkat a sorsnak. A hideg veríték a hátam közepén csorgott, előttem két cicababa csaj, akikről azt gondolnám, hogy egy szúnyogtól is fél, de nem, hanem szégyenszemre pont én vagyok csak ennyire nevetséges.

Először még tudtam mosolyogni. El-elhajolgattam, mikor jött egy-egy nagyobb szembe, megy ez, mindjárt a végéhez érünk, ja nem, mert én hülye megkérdeztem a gyerekek érdekében, hogy akkor hogyan is történik, hogy a bábból hernyó vagy fordítva, egy kis tudományosságot kérem, ha már itt vagyunk. A lány szeme felcsillan, na végre egy érdeklődő műgyűjtő, akkor vissza kell mennünk az elejére, ahol a levelek alján egy csomó bebábozódott kis rettenet lapul. Nyelek egyet, miért is kell nekem állandóan okoskodnom? Akkor vissza, mindegy, ha már eddig kibírtam.

Aztán, sajnos eljött a pillanat. Amikor kerestük a levelek alatt az izéket, Hanna lányom örömtől ittas hangon felkiáltott:

- Anya, ne mozdulj, a hátadon van egy csodálatosan nagy kék!

Gondolom vizsgálgatni szerette volna közelről szegénykém, de sajnos leszállt a lila köd az anyukája fejére, és ugyan egy darabig a jeges rémület fogságban tartotta, de az életben maradási ösztönök győztek.

Először sikítani kezdtem, szedd le onnan, azonnal szedd le, majd a pániktól vezérelve furcsa nyöszörgő hangok kíséretében elkezdtem rohanni a kijárat felé, kezemben a családi térképpel hadonászva, minden elém repülő valamit csatakiáltással jó messzire elpasszolva (még azt hiszem az anyád szócska is kibuggyant a számból minden egyes passznál), miközben úgy éreztem, valóságos zombitámadás részese vagyok.

Láttam a cicababák rosszalló pillantását, akik szilikonnal dúsított szájuk duzzogó csücsörítésével is jelezték, mennyire szánalmas látványt nyújtok. Hát biztosan úgy volt. De ez engem akkor és ott biztosan nem érdekelt.

Azért kicsit szégyenkezve vártam kint a gyerekeket, meg az állatkerti gondozókat, hogy milyen károkat okoztam az állományban, meg hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam őket.

De kegyesek voltak, egy perc múlva már követtek is, s látva valósnak megélt történetemet az arcomon, vigasztalni kezdtek.

-Nyugi anya, ez csak egy fóbia, majd kiterápiázzuk ! – aha gondoltam, arra várhatsz fiacskám, arra várhatsz, még egyszer nem csinálok hülyét magamból a rohadt kis férgek miatt, az tuti.

Utolsó pillantást vetettem a terror háza felé, majd vessetek inkább a mókusok elé felkiáltással heroikus nyugalommal jártuk be a csodás kis Állatkertünket.

Pfff. Mit nekem lepkeház.

Szabó Lilla

Kommentek