Elhagytam a férjem az apjáért

Andrea tizenhárom év házasság után döbbent rá arra, hogy gyengéd érzelmeket táplál férje Tibor édesapja, Viktor iránt. Félelmén lassan felülkerekedett a viszonzott szerelem, melyet úgy döntött, hogy a maga teljességében megél, és nem törődik azzal, amit a társadalom elvár tőle. Következzen hát most az ő története.

Minden előzetes bejelentés nélkül, egyszer csak azt éreztem, hogy ez maga a valóság. Olyan evidencia, mely megkérdőjelezhetetlen. Egyszerűen ott volt bennem, az életemben, a fejemben. Örülten szerelmes voltam a férjem apjába, gyerekeink nagypapájába. Emlékszem éppen a nappaliban voltunk, és Viktor a gyerekeimmel játszott, én pedig le sem tudtam venni róla a szemem. Pedig már tizenhárom éve ismerem őt, és elég sok időt tölt mindig velünk, főleg az elmúlt hat évben, amióta megözvegyült. Számomra ő nem nagypapa, nem após, csakis Viktor. A kanapén ültem, és akkor jöttem rá, mennyire oda vagyok érte. A hangok csak szűrten jutottak el hozzám, egészen messziről. Remegtem, annyira fáztam, holott a nyár egyik legmelegebb napja volt. Minden idegszálammal pánikoltam, hiszen ösztönösen éreztem, hogy nem egy fellángolásról van itt szó. Mindig is értékeltem Viktor finom szellemét, kultúráját, ízlésességét, éleslátását, és intelligenciáját.
 
Összezavarodva
 
Anya, nézd, lerajzoltam a papi házát – mondta az öt éves kisfiam, és erre a mondatra az én agyamban csak egy szó ismétlődött: papi. Jesszusom! - mondtam magamnak. Mindezt még csírájában kell elfojtani, bizonygattam magamnak. De ez nem történt meg. Hetekig úgy éreztem magam, mint a hörcsög a kerékben. Annyi energiát áldoztam arra, hogy ne gondoljak Viktorra, hogy végül egész álló nap rá gondoltam. Szörnyű volt. Közben persze annyira jó is. Teljesen felfordult az életem, és megesett, hogy a szemetet a kanapéra, az irodai papírjaimat pedig a kukába dobtam véletlenül. Mindez addig tartott, amíg egy nap Viktor elém nem állt, és azt mondta az egyik délután: nem gondolod, hogy valami probléma van? Hogy nekünk van egy problémánk? Nem csak egyszerűen rájött, hanem osztozott az érzelmeimben. Csak dadogni tudtam, igen, vagyis nem, hümmögtem. Lassan az ujjaim hegyéhez értek az övéi. Érintése lágyságától teljesen elolvadtam. Ez az egyszerű gesztus többet mondott el minden szónál. Összeomlottam, hiszen tudtam, hogy mindennek van eleje és vége is. Nem volt szükségünk arra, hogy megismerjük egymást, hiszen a kapcsolatunk napi szintű volt eddig is. Ahogy egymásra mosolyogtunk, ahogyan megérintettük egymást, amikor egyet értettünk, vagy jókat beszélgettünk, mindez olyan egyértelműen mutatta számomra, hogy ő az én igazim. Mégis, hiába éreztem, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, állandóan a közös lehetséges és lehetetlen jövőn agyaltam. Minél többet gondolkodtam, annál inkább elemésztettem magam, folyton úgy éreztem, hogy a saját szerelmem és a morális elvárások között hánykolódom. Soha nem éreztem azt, hogy valami rosszat teszek, hiszen két felelősségteljes felnőtt embernek gondolom magunkat. Különleges kapcsolatunkra azonban nem tudtam másként, mint vérfertőzésként gondolni, habár valójában nem volt az soha. Végül teljesen elmerültem abban való szégyenemben, hogy elárultam Tibort, akit még mindig szerettem. Igaz nem szerelemmel, de szeretem őt, a gyerekeim apját, és nem akartam fájdalmat okozni neki. Az olvasók talán azt gondolhatják, hogy mindenem megvolt, csak éppen unatkoztam, és egy kis izgalomra vágytam tán. Vagy azt is gondolhatják, hogy egyszerűen félresiklott a házasságom a férjemmel, így más után néztem. Az igazság azonban az, hogy nagyon is jól megvoltunk Tiborral, minden szinten. Egyszóval fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
 
Folyton csak veszekedtünk
 
Egyetlen életünk van, így nem küzdöttem tovább. Addigi életem során mindig úgy viselkedtem, ahogyan azt a társadalom, a neveltetésem, a szüleim, a barátaim elvárták. Viktor nélkül is tudok létezni, de vele teljes az életem. Tizenegy hónapon keresztül titokban találkoztunk, hiszen a munkám megengedte ezt, így könnyedén ment. Ám mindketten szenvedtünk a közös családi összejöveteleken, vagy a családi nyaralások alkalmával. Egy kicsit olyan volt, mint amikor egy bűzölgő kis gömböcskét akarunk elrejteni egy csillogó villogó dekorációval. A végén már nem tudtam tükörbe nézni. Nem tudtam aludni, folyamatosan migrénnel küzdöttem, és éjjelente görcsölt egyfolytában a lábam. A barátaim azt hitték, hogy egyszerűen kiégtem. Az én diagnózisom azonban más volt: egy senki voltam a magam szemében. Éreztem, ha nem veszem a kezembe a sorsomat, végül belebetegszem. Elhatároztam tehát, hogy elhagyom Tibort. Viktor bűntudata hozzáadódott az enyémhez, és folyton csak veszekedtünk, és azt hittem véget ért a történetünk, ám a kapcsolatunk mégis erős maradt.
 
Ki az? És mióta tart?
 
Egyik este elhatároztam, beszélek Tiborral. Éppen egy üveg vörösbort bontott ki. Hiába, mindig azt gondoljuk, hogy a közelgő rossz hír, csak egy álom. Azt gondoltam, lépésről lépésre haladok majd, és nem borítom ki aznap este a bilit. Gondoltam, elég, ha aznap csak elhagyom, a nagypapával majd később foglalkozunk. Bejelentettem tehát, hogy találkoztam valakivel, és költözzünk külön. Ivott egy kortyot a borból, a szemeit rám emelte, és annyit mondott csak, hogy „Én is.”. Minden másra gondoltam, de erre a válaszra valóban nem számítottam. Teljesen szétestem. Ahelyett, hogy azt válaszoltam volna, hogy „szuper, akkor könnyedén el fogunk tudni válni egymástól” az csúszott ki a számon, hogy „ki az, és mióta tart?”
 
Takarodj
 
Letaglózva, teljesen megfeledkeztem magamról, és csak bántani akartam. Azt akartam, hogy neki is fájjon úgy, mint nekem. Semmi különös, nem vagyok rá büszke, mondta a férjem. Ezen a ponton ki akartam egyenlíteni a mérleget. Viktor az - böktem ki. Milyen Viktor? – kérdezett vissza ártatlanul. Olyan sok Viktort ismersz? – szegeztem neki a kérdést. Nem hiszek neked- mondta, de az arca mást mondott. A szemei sötétté váltak, a szemöldökét összehúzta, megijedtem tőle. Takarodj, mondta. Nem vagyok többé kíváncsi rád, és a magyarázataidra sem. Nem akarlak látni, a bíróságon találkozunk, és a gyerekek nálam maradnak - közölte hűvösen. Soha többet nem láthatod majd őket. Mire visszajövök, ne legyél itt. Maradtam, de minden próbálkozásom a vele való beszélgetésre, kapcsolatteremtésre zátonyra futott. Csak az ügyvédeinken keresztül érintkeztünk. A válás hosszú volt, és gyötrelmes.
 
Tizenöt hónap hiány
 
A gyerekek még kicsik voltak, nem igazán értették a helyzetet, és állandóan hibáztattam magam, amiért egy káoszban nőnek fel. Nem bántam meg a választásom, a bíróság végül nekem ítélte a gyerekeket. Tibor megszakított minden kapcsolatot az apjával. Viktorral mi úgy döntöttünk, hogy egyenlőre nem vállaljuk fel a kapcsolatunkat a gyerekek előtt. Egyfajta fél szabadságban szerettük egymást, de nem erről álmodtunk. Végül Viktornak jutott eszébe az a megoldás, ami megmentette a szerelmünket. Évek óta várt arra, mikor lesz ereje körbehajóznia a földet a vitorlásának a fedélzetén. Most elérkezettnek látta az időt. Végül a vitorlás kifutott. Ez nem menekülés volt, és nem is egyfajta szakítás. Elhajózott, így mindannyiunknak időt és teret adott, hogy lenyugodjunk. Tizenöt hónapon keresztül volt távol, mely számomra embert próbáló volt. Nagyon hiányzott. Mégis tudtam, ez az eltávolodás szükséges volt, hogy egy új kezdet tudjon születni. Amikor visszatért, pszichológus segítségét kértük, hogy a gyerekekkel tudassuk az új felállást. Idő közben minden jóra fordult, és kiderült, hogy Tibor barátnője babát vár. Egyik este, amikor ő hozta haza a gyerekeket az apás hétvégéről, hosszan beszélgettünk. Nagyon kedves és intelligens nőnek ismertem meg. Azt is megtudtam, milyen sokat dolgozott ő is azon, hogy egyfajta harmonikus, élhető kapcsolat maradjon meg közöttünk Tiborral. Tavaly nyár óta pedig Tibor újra köszön, és beszél az apjával, a férfivel, akivel le szeretném élni az életem.
 

Kommentek