Elbírunk ezzel is! – a karanténba zárt lélek gyógyításáról

Van az a példa a békával, akit beletesznek egy fazék vízbe, és lassan elkezdik melegíteni. Szerencsétlen észre sem veszi, hogy mi történik vele, csak egyszer azon kapja megát, hogy a túloldalon brekekézik. Valahogy így érzem én magam a karanténnal kapcsolatban.

Próbáltam nem megijedni, próbáltam arra koncentrálni, hogy elvégezzem a feladataimat. Közben lassan fogyni kezdtek a munkák és a napokban már azt éreztem, hogy hiába minden igyekezet, borzasztó meleg vízben ülök, és émelygek.
Nem vagyok béka, úgyhogy pozíciót váltottam, kiugrottam a forró vízből, és addig pofoztam magam, míg észhez nem tértem.
 
Az elején a legnagyobb természetességgel kezdtünk el parázni csak a vírustól:
“Nem kéne elkapni. De jó lenne, ha mi ügyesen-okosan kivárnánk itthon a végét.”
Aztán próbáltuk a szabályokat az életünkbe illeszteni:
“Nem fogunk találkozni másokkal, nem fogunk eljárni haszontalan dolgokért, maszkot húzunk, meg gumikesztyűt. DE a banánt én le nem mosom mosószerrel, és ezt a gatyát pont elfelejtettem lecserélni a külvilágból bejövés után.
Mindegy.
 
Elfogadtuk, hogy lesznek hibáik, és elfogadtuk, hogy érinteni fogja a munkánkat és a hétköznapjainkat ez a dolog. Elfogadtuk, hogy nem ignorálhatjuk és nem is irányíthatjuk.
Úgy terveztük, hogy ez ilyen egyszerűen fog menni a végéig. Figyelünk egymásra, és nem veszekszünk, és akkor minden jó lesz.
És valami rejtélyes módon tényleg harmonikusan rogytunk le egymás mellé az ágyra minden este, és hálásak voltunk, hogy támaszai vagyunk egymásnak. Még annyi vita sem volt, mint eddig.
A vita értelmét vesztette.
 
Aztán ülök a kanapén és azt érzem, hogy mégsem jó, hogy csak rossz. Nem olvastam semmi újat, nem történt semmi különös, de érzem a gombócot a torkomban, és az ingerültség végigfut rajtam újra meg újra. Mintha ez is valami fizikai tünettel járó nyavalya lenne.
Átmegyek hozzá a másik szobába, óvatosan, csak felmérni a terepet, és azt a görcsöt látom a gerince mentén, amitől én is szenvedek.
Nézünk egymásra, és nem tudjuk, hogy hogyan tovább, hogy miért nem bírunk ezzel a keserű ízzel a szánkban.
 
Arra jutunk, hogy mindegy, hogy mi volt a terv, hogy mindegy, hogy hány óra. A homeoffice mára bezárt, és eljátsszuk, hogy kinyit a kocsma, meg az első fesztivál, és mi azt a zenét már nem is YouTube-ról tesszük be, hanem innen szól a nagyszínpad mellől.
Olyan dolgokról kezdünk el beszélni, amik jól esnek a másiknak. Honnan indultunk, hova jutottunk. No lám, még ilyenkor is mennyire össze tudunk kapaszkodni… pedig pár éve szavakkal döfködtük egymást mellbe és vállba. De buták voltunk. De felnőttünk. Éppen időben!
 
Csak kell valami, ami kizökkent. Nem egy film, nem egy könyv, ami elszippant a másik mellől, hanem egy közös játék, egy történet, egy maradék gyönyörökből összeborított koktél, lassan kortyolva, egymás szemébe nézve. 
Minden nap együtt vagyunk ebben, de néha csak úgy járkálunk holdkórosan egymás mellett, most meg figyelünk ránk.
Mintha ráhintenénk az eddigi életünket egy nagy lapra, és a foltokból meg pacákból kiolvasnánk a hibás lépéseket és a tanulságokat. Persze minden erőltetés nélkül azt érezzük a végén, hogy pontosan így kellett lennie az összes ballépésnek is, mert senki mással nem tudnánk most itt ülni. S ha csak egy pillangó szárnyának lebbenése veszne el a múltból, talán most nem így állnánk, és nem egymás mellett, és az a legrosszabb dolog lenne a világon. Akkor már lehet nem is lenne a világ.
 

Csak egy dolgot fogadjunk most el, csak ezt az egyet ne vonjuk kétségbe, hiszen valamibe meg kell kapaszkodni:


“Hidd el, nem kapsz többet, mint amennyit elbírsz!”


 
Elbírjuk. Mi ketten bírjuk el ezt. 
És ha úgyis elbírjuk, akkor nincs mitől tartani. Akkor egyszer csak kikeveredünk a tisztásra, és újra beleszívunk majd a levegőbe, ami sokkal frissebb lesz mint valaha.
 
Te is elbírod! Csak ne hagyd, hogy a gombóctól a torkodban ne kapj levegőt. Beszéld ki, kiabáld ki, nevesd ki és sírd ki. Tartsd be a szabályt ami megment, és szegd meg azt, ami megölne. Az se baj, ha át sem gondolod, ha nem elemezd újra meg újra. Csak hidd el, hogy a lelked is egy olyan részed, ami észrevétlenül főhet meg a testedben, ha nem vigyázol.

Kommentek