Együttélésből kezdő

Most lakom először együtt olyannal, akit szeretek. Ös ez bizony nehéz. Nehezebb mint hittem.

 

Mert volt nekem kollégiumi élményem bőven, de ott leginkább a túlélésre hajtottam. Csak legyünk túl a következő napon, a héten, az éven...

Nem volt az otthon, csak egy ágy, ahol aludni lehetett, meg egy szekrény, egy fél asztal és egynyolcad zuhanyzó. Nem éreztem felelősséget azért, hogy milyen a hangulat vagy hogy hogyan alakulnak a viszonyok, csak vártam a végét.

Aztán volt hosszúhosszú kapcsolatom, de soha nem került sor közös lakásra. Nálam vagy nálad? Az én szabályaim vagy a tieid? Vége is lett még éppen időben, mielőtt elharaptam volna a torkát egy olyan apróságért, amit a hétköznapok pakoltak volna plusz teherként ránk.

Aztán egyszer éltem együtt valakivel, akinek az eszét nagyon szerettem, de akit mégsem ismertem eléggé, s lakva kiderült, hogy rettenetes páros vagyunk. Az első konfliktusok után, a kicsinyke szobám lett a váram, és minden, ami azon túl történt már a külvilág része volt.

Nem is együttélés volt az, csak egymás mellett élés.

Innentől kezdve se kedvem, se alkalmam nem volt tovább próbálkozni. Az egykeségemből adódó rutinnal könnyen lettem az a felnőtt nő, aki egyedül él, egyedül oldja meg a problémáit és egyedül felelős mindenért.

Szerettem. Szeretem. Passzol hozzám a magány, akkor is ha kellemes és nyugalmas, de akkor is, amikor szomorú.

Most viszont más helyzet van. Most együtt élek valakivel.

Nem mellette, hanem vele. Nem kényszerből, hanem szabad akaratból. Nem véletlenül, hanem ebbe az irányba indulva. Nem ismeretlenül, hanem összekovácsolódás után.

Mégis olyan furcsa néha, és annyi váratlan nehézséget rejt, amire őszintén, nem számítottam.

Az elmúlt két hétben volt sírás, sikítás és a legapróbb hülyeségek miatt összekülönbözés pont úgy, mint komoly tanulságok és újdonságok a másikkal kapcsolatban.

Azt hiszed, hogy ismered, azt hiszed, hogy mindent láttál már tőle, de az, hogy MINDIG ott van, teljesen új dimenziókat nyit meg.

Valószínűleg senki mással nem lennék képes erre. Valószínűleg, ha csak egy fokkal kevésbé érdekelne a folytatásunk és ő maga, már nem lenne, már nem menne tovább.

Mert itt bizony megszűnik a váram, megszűnik a saját igazam, megszűnik minden, ami csak az enyém volt, és menthetetlenül átalakul.

És ezt nem hagynám, nem tenném meg bárkiért. Én, aki talán már egy fél életet is leélt egyedül, biztos, hogy nem adnám, nem adom ezt könnyen.

Nagyon kell szeretni egymást. Nagyon kell akarni megérteni és elfogadni a másikat. Nagyon kell tudni kérni és engedni is, hogy ne robbanjon szét minden összeilleszthetetlen darabokra.

Úgyhogy az, hogy itt van ő, veszekedések, viták és nagy megfejtések után is, csak jót jelenthet.

Azt jelenti, hogy a komfortzónán túl is van élhető valóság. Azt jelenti, hogy akarok és tudok még változni. Azt jelenti, hogy ezért megéri.

És amikor elmegy, egy pillanatra jó, hogy kicsit egyedül maradok... de a legjobb mégis az, hogy várom, hogy jöjjön vissza.

És jön! Mindig hazajön.

Vass Adrienn

Kommentek