Egymásba fáradt életek

Szomorú, egymásba fáradt házasságok, melyekben a gyűlölködés, egymás hibáztatása és számonkérése az egyedüli kapocs.

Valaha volt egy szerelem, voltak tervek, melyek talán meg is valósultak, valami mégis elromlott. Egy házban, lakásban élnek, mégis jobban gyűlölik egymást, mint bárki mást a világon. Azt gondolják, helyrehozhatatlan, szörnyű, megnyomorító kapcsolatban élnek, amiből nincs kiút. Vagy azért, mert anyagi összefonódásaik annyira bonyolultak, hogy inkább így mennek a sírba, vagy azért, mert a közös gyermekeik érdekeit szem előtt tartva egyben tartják azt a családnak nem nevezhető mintát, amit megszoktak. Vagy úgy vélik, ha változtatnának bárhogyan is, az sem lenne jobb. Ez legalább valamilyen szinten működik, van valamiféle együttműködés, kölcsönös egymásra utaltság, még ha az együtt töltött idő mérgező és pusztító.
 
Lehet egy életet leélni így is, valóban. Lehet a pokol maga a valóság is, arra gondolva, hogy ezt dobta a gép, már nincs mit tenni.
 
 
Ám a valóság az, hogy azok a párok, akik így egymásba ragadtak, valószínűleg képesek lennének arra, hogy megfelelő segítséggel egy olyan életet élhessenek, amely legalább így hasonlíthatna az emberhez méltó kapcsolatra, igaz, azért tenni kellene.
Á, legyintenek sokszor. Már nem is veszekszünk, csak csendben utáljuk egymást, így már jó.
Mert azt hiszik, hogy a meg nem élt konfliktusok már előre lépést jelentenek.
 
 
Szeretted valaha a párodat? Voltak boldog pillanataitok? Nem azért utáljátok egymást éppen, mert a másik valóban olyan életet él, melyet a ti értékrendetekkel nem tudtok elviselni? Megtettetek mindent annak érdekében, hogy újra egymásra találjatok?
Ha a fenti kérdésekre az igen, igen, nem, nem választ adtátok, biztosak lehettek benne, hogy van reményetek arra, hogy újra, boldogan, egymással együtt tervezve éljétek le az életeteket.
 
 
Nincsenek feloldhatatlan konfliktusok, csak emberek, akik nem nőttek fel a konfliktusok kezeléséhez. Gyerekként durcáskodnak, haragszanak és utálnak, mintha élveznék a bántásokat, melyeket adnak és melyek biztosan sebet ejtenek saját magukon is. Panaszkodnak fűnek-fának, szomorú életüket egy soha meg nem született Hufnágel Pistitől (vagy Katitól) remélik megmenteni, miközben a kulcs ott van a kezükben, a lehetőség az életükben.
 
 
Magyarországon még mindig rettenetesen kínos párterápiára járni, sokan gondolják úgy, nincs szükségük senkire ahhoz, hogy tudják, hogyan kellene viselkedniük és persze azt is elég nehéz belátni, hogy mindenhez ketten kellenek.
A külső, szakértő segítség nagyon fontos, kevesen tudják, hogy akár ingyenesen is igénybe vehető annál a nevelési tanácsadónál, ahová lakhely szerint tartozunk!
 
Mikor már annyi fájdalmat okoztunk a másiknak ő pedig nekünk, hogy a látása is nehezünkre esik, valóban nem könnyű megtenni a változás/változtatás felé az első lépéseket. Egyszerűbb a megszokott dühünket nap, mint nap újra élni ahhoz, hogy úgy érezzük, élünk.
 
Pedig az így marakodó párok több, mint 90%-a szereti még egymást és valójában a válás nem opció számukra.
Egy biztos, van kiút, nem szégyen segítséget kérni, együtt akarni, hogy a hátralévő élet ne annak a gyűlölet mindent beszürkítő fényében teljen el.

Kommentek