Egy újabb koszos kávéscsésze

Nézem a koszos kávéscsészét a mosógép tetején. Tegnap is így éjféltájt döntöttem el, hogy nem bírom tovább nézni. Megfogtam és átvittem a mosogatóba, aztán pár óra múlva el is öblítettem. Ma sem fogom tovább nézni, ma is én mosom majd el. Pedig baromira nem az én dolgom lenne...

Van egy papírkép a falon. Rá van írva, hogy milyen házimunkákat lehet végezni itthon, és húzogatjuk a strigulákat érte. Akinek előbb összejön a tíz kis vonal, komoly dolgot kérhet. Valamit, amit nagyon szeretne.
Nekem már másodszorra jön össze tíz, de én azt szeretném igazán, ha neki is összejönne, ha ő is komolyan igyekezne.
 
Én tök megértem, hogy a férfiak azt várják el a nőktől, amit megkaptak az anyukájuktól. Megértem, hogy alapból bele vannak kényelmesedve abba a felállásba, hogy az asszony főz, mos, rendet tart. Megértem, hogy van az a háztartás, ahol a nőnek ez a feladata, a férfinek meg az, hogy keresse a kenyeret. Megértem, hogy ez így volt szokás, de nem értem, hogy hogy nem tűnik fel, hogy más idők járnak.
 
Biztos, hogy nekem is kötelező jelleggel meg kell tennem ezt meg azt otthon, ha „jó asszony” akarok lenni? Akkor is, ha én már rég nem csak otthoni üzemmódban működöm?
 
Ugyanazt a munkát végzem, amit a férfiak. Ugyanazt, amit a férfim.
Együtt dolgozunk sok projekten, ugyanabban a munkakörben, ugyanazért a pénzért.
Ha házimunkáról van szó, mégis valahogy én vagyok előreküldve... vagy ő marad le nagyon.
 
Az elején még éveztem is. Dolgozom, de közben remek vacsit rittyentek, és tisztaságban hajtottuk álomra a fejünket. Én voltam a legrendesebb, a legügyesebb, a leglegleg. Az elején tetszett a dicséret, és elégnek is bizonyult.
Aztán, nem meglepő módon kevesebb lett a köszönöm, mert már megszokott volt a tiszta nadrág és a meleg étel, és őszintén szólva el is fáradtam, belefáradtam.
Körbenéztem és nem értettem, hogy hogyan jutottunk ideáig. Miért fuldoklom a munkában, miközben ő már türelmetlenül várja, hogy elkezdjük az esti filmet?
 
Szóval kicsit késve, de még időben kimondtam, hogy: Elég! Aztán kifejtettem, majd mondtam máshogy. Vitatkoztam, veszekedtem, könyörögtem, sírtam... és mára már érti. Nem tetszik neki (kinek tetszene, hogy amit régen megkapott grátiszba, mostantól magának kell végeznie?), de érti, és mondjuk úgy, hogy próbálja.
 
Ha elfogy a nadrágja, mosnia kell. Ha eleget könyörgök mosogatni fog. És én baromira remélem, hogy ez csak egyre jobb lesz.
 
Az igazi háziasszonyok majd lehurrognak, és a „ház uraival” karöltve azt mondják, hogy a nők szégyene vagyok, ilyen feminista, kényes, körülményes izé. Járna inkább a kezem, és menne minden még három gyerek plusszal is...
Nekik biztos jó így. Nekik sok szerencsét kívánok. De az én életem más.
 
Én nem női munkákat végzek, hanem csak egyszerűen munkát. Én megkeresem a részem, és nem sírok azért, hogy a másik nem keres annyit, hogy otthon maradhassak. Én nem szolgálom a párom, de nem is fogok haragudni rá húsz év múlva, hogy elvette a fiatalságom, és a tűzhely mögé kényszerített.
 
Egyenlőek vagyunk!
… de nem egyformák...
 
Ezért most nem szólok semmit, csak elmosom azt a rohadt csészét, meg holnap azért csinálok reggelit is... aztán majd megkérem, hogy mosson egy kört magának, és borzasztóan büszke leszek rá, hogy kis lépésekben ugyan, de haladunk.

Kommentek