Egy kutyás lány hétköznapjai

Együtt nézték az ablakból az ébredező várost. Néha kiszúrtak egy-egy színesebben öltözött embert és találgatták, hogy honnan tart hová. Hosszú percekig képesek voltak gondolatban belemerülni mások életébe, addig sem kellett a valóságon aggódni. Aztán előbb-utóbb valamelyikükből mindig kibukott a fájó igazság. Túl sok időt töltöttek csak ketten, ketten egy fejbe összezárva, Anna gondolataival.

-Nyilvánvaló, hogy kezded elveszíteni a józan eszed.

-Miért, mert egy kutyához beszélek?

-Nem. Inkább azért, mert ezt normálisnak gondolod.

-Miért ne lenne normális? Egy csomó ember beszél a kutyájához, és azok még csak nem is válaszolnak nekik úgy, mint te nekem. Ráadásul egy kutya azért nem macska. Tudod... a macskás nők... Na kérem, az bolond dolog. De ez így tök oké.

 

A teás kancsó fülsüketítően sípolni kezdett, így Anna kénytelen volt lecsusszanni a párkányról és a konyháig vonszolni magát.

Kicsit meg is égette a kezét a komoly munka közben, de fel sem szisszent, mert nem akart még szerencsétlenebbnek tűnni.

Zavartan kavargatta a löttyöt, miközben magán érezte Bózi átható tekintetét. Csak percek kérdése volt, hogy mikor tör ki belőle újra valami. Csak ki kellett várni.

 

-Hát szerintem meg nem oké. Az én dolgom az lenne, hogy kutyai naivsággal éljem az életem. Hogy ne kelljen komoly dolgokban tanácsot adnom, és hogy csak álló nap a farkam után rohangálhassak. Hogy játsszak a gyerekeiddel, hogy be akarjak furakodni közéd, meg a férjed közé az ágyba... De neked...

-Elég! Ezt a témát hagyjuk. És amúgy is, ne mondd már, hogy folyton én nyaggatlak! Beszélsz te magadtól is eleget és a tanácsaid fele határozottan kéretlen. Mint például az az előbbi is.

-Ha te mondod... - válaszolta félszegen Bózi és besomfordált a szobába.

 

Anna persze kicsit lemaradva, de gyorsan követte. Bizonyos beszélgetéseket nem lehet ilyen egyszerűen lerendezni.

Bózinak meg kell értenie, hogy kettejük kapcsolat és az, hogy ilyen biztonságosan el tudnak együtt merengeni, jó dolog. Ezt a gyerek és férj témát pedig egyszer és mindenkorra kellene abbahagynia, mert elsősorban nem az anyja, csak a kutyája, másodsorban úgysem lesz itt gyerek.

Szóval várta, hogy Bózi mikor kezd újra bele, de ehelyett a balga állat egy rágócsonthoz telepedett le és nagy fújtatások közepette rágcsálásba kezdett.

 

-Ugyanmár! Ahhoz a csonthoz egy hete hozzá sem nyúltál! Akkor is csak azért, mert vendégek voltak. Mondjad akkor inkább, minthogy feltűnően, tiltakozásképpen valami „kutyásat” művelsz! Bózi! Hozzád beszélek! Nem viszlek le sétálni, ha ilyen majom vagy!

-Akkor majd az előszobába szarok! Nagy cucc. Azt is neked kell összemerni.

-Ha-ha. Csak nehogy száraztápot találjak adni neked a következő egy hétben. Majd azt erőlködheted kifele az előszobában...

-Na jó, akkor most én mondom, hogy elég. - pattant fel haragosan Bózi - Mit akarsz hallani? De komolyan? Ha azt mondom amire gondolok, az úgysem jó, azt pedig nem fogom mondani amit te szeretnél.

-Miért, mit szeretnék én hallani?

 

Anna persze nagyon jól tudta, hogy mit szeretne hallani, de hát az ember ne beszéljen már magában, ha van kutyája is.

 

-Mit? Hát azt, hogy jelenleg ezzel a „nem erőltetem meg magam túlságosan” életmóddal is meg lehetsz elégedve. Merthogy úgysem lesz jobb, úgysem lehetne jobb. Elég egy nap két kutyasétáltatás, a többi időben meg be lehet zárkózni, és a romantikus könyveid lapja mögé bújni. Néha persze lehet csevegni komoly filozófiai kérdésekről a kutyával, meg kéthetente egyik spirituális spanod is átjön, úgyhogy az emberi jelenlét is ki van pipálva, de kérlek, ezt te sem gondolhatod komolyan.

 

Bózi idegesen járkált fel s alá, és válasz nélkül is egyre jobban belelovalta magát Anna problémájába. Házipszichológus akart a legkevésbé lenni, mégis ilyenkor ebbe a hibába esett. De ezt a nőt mindig helyre kellett tenni, és ez bizony nem az ő hibája volt. ő csak egy kutya, áldatlan körülmények között, nagy nyomással mellső két, erőtlen lábán.

Jobban jártak azok a testvérei, akik gyerekes családokhoz kerültek. Ezért nem kellett volna a kenel leghátsó sarkában gubbasztani és különcködni. De hát ki a fene gondolta volna, hogy egyéniségének legapróbb kinyilatkoztatása azonnal egy lökött tyúkhoz sodorja majd.

 

-Az igazság az, - folytatta - hogy csak fel kéne állnod és csinálnod kéne bármit. Komolyan, bármit! Bármit, ami nem a munkád és nem én. És még mielőtt belekezdenél, ne gyere nekem azzal, hogy nem bírod a kudarcot. A kudarc jó, abból is látszik, hogy legalább megpróbáltál valamit.

-De én...

-De te? - Bózi teljesen átvette az irányítást - De te nem vagy elég szép, nem vagy elég jó. Tudom, tudom. Pont azért van ez, mert nem csinálsz semmit. Ha kifestenéd magad, szebb lennél, ha közelítenél valakihez, akkor meg nyitott, ami már jobb, mint ami most vagy. Mert most semmilyen vagy. Hiába érzed beül, hogy különleges vagy. Ha nem teszel semmit, ezek mind csak gondolatok maradnak. Elégnek benned és elégsz te is szépen lassan, mint akármelyik másik mulandó fákja. Pedig lehetnél egy olyan remek tábortűz is, ami örökre nyomot éget a homokban.

 

Bózi érezte, hogy sem a hasonlatok, sem az egész beszéd nem volt tökéletes, de már nem volt kedve erőlködni. Annyiszor előadta már Annának az álláspontját.

Szerette a gazdáját minden defektje ellenére, de nem szerette, hogy ezeket a dolgokat csak ő tudja róla. Azt akarta, hogy boldog legye, hogy csak kicsit normálisabb. Azt akarta, hogy más, emberi lény is lássa Annát.

 

Anna nem válaszolt, csak elindult a gardrób felé. Levetette pizsamáját, amit univerzális módon dolgozógöncnek és utcai ruhának is szokott alkalmazni, és leemelt egy kedves ruhát az egyik vállfáról.

Bózi óriás szemei még inkább elkerekedtek. „Mit csinál ez?”

Anna gyorsan belebújt a ruhába, majd feltűzte haját és a fürdőszobába indult. Bózi követte.

Kisatírozta a szeme alatt terülő karikákat és még talán a szempilláival is művelt valamit. Aztán fújt magára abból az émelyítően édes löttyből is, majd kabátot húzott, csizmát rántott és hóna alá kapta a laptopot.

 

-Ma inkább egy kávézóban dolgozom. Pár óra és jövök.

 

Hangja furcsa természetességgel csilingelt, és nem feledkezett meg a fülvakarásról sem.

Bózi nem igazán tudta hirtelen megállapítani, hogy ez jó, vagy rossz búcsúnak tudható-e be, de saját gondolatmenetén haladva végül úgy határozott, hogy legalább valami. A valami pedig jó, mert határozottan több mint az otthon vacogós semmi.

 

Visszasétált a csonthoz, de ahogy Anna is felhívta rá a figyelmét, ez nem az ő világa volt. Mindegy. Ha ma Anna emberhez méltóan viselkedik, akkor ő meg kutya lesz, és belekezdett a csócsálásba.

Közben pedig álmodozott és elképzelte amint Anna pont ma ismerkedik meg egy kedves idegennel, és lesz majd lánykérés, és jönnek majd a gyerekek...

Hiába, Bózi is egy javíthatatlan romantikus.

Kommentek