Depresszió szerelem

Van, mikor nem is kell hozzá semmi rendkívüli tragédia, nehéz élethelyzet. Elég egy megtorpanás, egy át nem látható állapot, mikor a félelem, az élettől való bármilyen félelem belesodor, és már csak azt vesszük észre, nem látjuk a fától az erdőt, és belesüppedtünk egy olyan beszűkült tudatállapotba, melyből a kikecmergés szinte lehetetlennek tűnik.

A rosszkedv eluralkodik az egész testünkön, jobb esetben tudunk sírni, rosszabb esetben csak tetszhalottként fekszünk, várva a megváltást, a segítséget, melyről azt hisszük, kívülről jöhet.
De nem. Senki sem tud igazából segíteni, kivéve saját magadat. Hiába küszködik a környezeted, hiába megértő, akár segítő, amíg benne akarsz létezni, addig benne is maradsz.
 
Amint úgy döntesz, hogy elég, ez már nem állapot, nem mehet így tovább, már nagyon sokat számít, ha van kire támaszkodni, kapaszkodni, de addig mindenki csak egy kívülálló marad, akinek fogalma sincs, milyen belső gyötrelmeket élsz át, milyen nehéz neked. Az önsajnálat (mert a depresszió egy önző állapot) melegágyában fetrengsz, és hiába csinálsz bármit, amitől egyébként könnyebbé, jobbá tetted az életedet, most mégsem működik, minden borús és sötét.
Kitalálsz teoretikus menekülő útvonalakat, ha szeretne valaki úgy, ahogy téged kell, akkor minden jó lenne, de nyilván nem vagy szerethető, vagy csak annyira nagyon szerencsétlen vagy, hogy mindig a rossz emberben keresed a megoldást. És ebben igazad van. Ugyanis bárki, aki egy másik embertől várja a boldogságát, csak tönkretenni tudja a kapcsolatait. Mert az elvárás okozta stressz, illetve a be nem teljesült vágyak okozta elégedetlen érzés mindent elpusztít maga körül.
 
Gépiesen teljesíted a legkötelezőbbeket, de a letargia úrrá lesz a környezeteden is, rosszabb esetben pedig semmit sem csinálsz, amitől persze még kedvetlenebb leszel. Tulajdonképpen így bünteted magad, hogy úgy érezhesd, jogos a depresszió, melynek átadtad most testedet, lelkedet. Megteremted a szenvedés feltételeit, hogy bármerre nézel is lásd, mennyire bántóan rossz minden körülötted, és sajnos, mint minden kitartó és következetes munkának, ennek is beérik a gyümölcse. Ám ebből a gyümölcsből senki sem akar enni rajtad kívül. Nem érted, persze, hogy nem érted, miért koptak el mellőled az emberek, akik pedig jó darabig segíteni próbáltak. Mert elegük lett. Mert mindenkinek lehúzod az energiaszintjét, s ahelyett, hogy jó lenne veled lenni, kerülnek, mint egy leprást.
 
Könnyű benne maradni, akár egy életen át, gyűlölni a világot, mely nem áll meg, ugyanúgy zakatol tovább és teszi a dolgát. Utálsz mindenkit, aki sikeres, aki megy előre, aki tesz, aki él. Mert mindenki tükröt tart neked, és ez zavaró. Jobb lenne, ha mindenki szenvedne úgy, mint te, ha mindenki azt a poklot érezné, amit te. De valójában tudod, száműzted magad egy lakatlan szigetre, ahonnan csak te tudod a menekülő útvonalat.
 
De a kulcs ott van a kezedben, a menekülő útvonal pedig a fejedben, lelkedben. És ez a jó hír : van, mindig van kiút, de kellesz hozzá. És azt is tudnod kell, nem volt még ember a földön, aki rövidebb-hosszabb időre ne adta volna át magát ennek a passzív, negatív hangulati hegemóniának.
Csak senki sem beszél róla, mert mindenki azt szeretné mutatni a világnak, hogy nála boldogabb és szerencsésebb ember nincs a földön.
 
Mert az ember természetes lénye az, hogy boldog és elégedett. Egész egyszerűen boldog. A többi egy kibillent, kifacsart, a valóságostól merőben eltérő állapot.
Ne ragaszkodj hozzá!

Kommentek