Csontváz a szekrényben

Családi titkok, családi szégyenfoltok, fel nem oldott rossz megélések, melyek végigkísérhetnek generációkat anélkül, hogy tudatosulnának az elszenvedőkben. Hordozzuk, visszük azt a terhet, amit már valamelyik felmenőnek kellett volna letennie, de mivel ők nem tették meg, újra és újra ránk nehezedik. És ez még csak az éremnek az egyik oldala.

Mert ami még ennél is szörnyűbb, hogy amennyiben mi nem oldjuk meg, nem húzunk ki minden egyes mérges tüskét a család testén lévő sebből, akkor az ugyanúgy hatással lesz a gyerekeinkre, az ő gyerekeikre és így tovább, és így tovább. Amit neked sikerül megoldanod, az már nem jelent akadályt a gyereked életében. Amit pedig nem, az ugyanúgy nehezékként jelenik majd meg az ő életében, mint a tiédben, vagy ki tudja még hány ősödében.
 
Sokan azt hiszik, ha a szőnyeg alá söpörnek dolgokat, melyek megemésztése, vagy a velük való szembesülés túl nehéznek és fájdalmasnak tűnik, akkor a probléma meg van oldva. Béke van és nyugalom, és ennek az álságos felszínnek behódolva, csak hogy a konfliktust már ne szítsuk tovább, élünk és létezünk, de a szőnyeg alatt lévő dolgok sunyin ott lapulnak, csak arra várva, mikor ugorhatnak elő, hogy arcunk elé tolakodva jelentsék, valamit baromira elcsesztél.
 
Mert a gyógyulás egyetlen módja a szembenézés, a beleállás, a bocsánatkérés és a megbocsátás.
 
Persze megbocsájtani nem olyan egyszerű, főleg ha nem kérnek bocsánatot. Mégis meg kell kérdeznünk magunkat, vajon kinek az érdeke ez? Kinek az érdeke a megbocsájtás? Azé, aki miatt haragszunk? Hát baromira nem. A megbocsájtás az egyetlen lehetőségünk arra, hogy egyáltalán értelmesen élhessük le az életünket.
 
Különben csak dédelgetjük egy életen át a fájdalmunkat, amitől egyre frusztráltabbak leszünk, egyre mérgesebbek. Ez átalakít minket, már nem is bírunk saját magunk lenni, hisz a meg nem bocsájtott uralkodik felettünk, s mi hagyjuk, hogy az érzelmeink mentén rángasson bennünket az elménk, mint egy marionettet.
 
Van, aki a gyermeke gyilkosának is meg tud bocsájtani, mi meg szórakoztatjuk magunkat a magunk kicsinyes történeteivel, aminek egyenes következménye lesz a saját véreink életének megnehezítése.
 
A megbocsájtás nem azt jelenti, hogy kebledre öleled azt, aki bántott. Persze azt is jelentheti, de nem szükséges. Azt jelenti, hogy beleképzeled magad a helyébe, próbálod megérteni tetteinek motivációit, a céljait. Megpróbálod az ő aspektusát az élethez befogadni, pusztán azért, hogy megbocsájthass.
 
Mert hiába haragszol bárkire, hiába jogos a haragod ha bántottak igazságtalanul, a haragod és gyűlöleted csak neked fog fájni, meg persze a körülötted élőknek, akiket ugyanúgy behúzol abba a történetbe, amihez nekik semmi közük sincs.
Ehhez nagy valószínűséggel idő kell és ezért senkit sem lehet hibáztatni. Minél nagyobb kárt okoztak neked, annál több idő kell ahhoz, hogy ne a düh és a harag legyen a tanácsadód.
De minél tovább őrzöd, mint a legféltettebb kincsedet, annál nehezebb lesz tőle megválni is. Mert az identitásod része lesz, az életed értelme, ami minden nap rosszkedvűvé tesz, ami minden nap elveszi az energiádat és szép lassan az életerődet.
 
Az őseid meg nem oldott történeteit már cipelned kell, de adj esélyt a leszármazottjaidnak, hogy nekik legalább ne kelljen mások életét élniük, had éljék a sajátjukét!
 
A titkoknál súlyosabb terhet pedig nem lehet senkire sem tenni. A titok egyszer csak önálló életet kezd élni, rettegésben tartva tudóját, hisz bármikor kiderülhet. És bármilyen furcsa, a titok ugyanúgy a megbocsájtásról szól. Mert azt titkoljuk, amit magunknak sem tudunk megbocsájtani. A titok nem csak attól titok, hogy nem mondjuk el senkinek, hanem attól legfőképpen, hogy mi úgy gondolunk rá. Abban a pillanatban, hogy magunknak megbocsájtva elfogadjuk azt a cselekedetünket amit titkosítottunk, feloldódik annak lenni, és így tehernek lenni. Nem kell nagy dobra verni, vagy elmondani valakinek, elég, ha soha többé nem ássuk be magunkba, és elfogadjuk a megtörténtet, feloldozzuk magunkat azzal az egyetlen mondattal, hogy mindent úgy csináltunk, ahogy a legjobban telt akkor tőlünk.
 
 
Úgyhogy a legjobban akkor járunk, ha felemeljük a szőnyeget, alánézünk... és elkezdünk takarítani!
 
Szabó Lilla
 

Kommentek