Családhullás

Ki hiszi már el a tündérmesét, az első látásra szerelem és a holtomiglan – holtodiglan maradi és uncsi változatát?
Majd legfeljebb elválunk, hisz mindenki így csinálja. S ha mindenki így csinálja, akkor minden rendben is van vele.

Hja, hát igen. Ha gyerek is van, az azért kicsit rosszabb verzió, de elvált gyerekből is annyi van, mint a nyű, úgyhogy tulajdonképpen ez is belefér. Majd talán a következő jobb lesz. Ha meg nem, akkor újra elválunk. Potyognak a gyerekek, potyognak a családok, egyre több a szomorú történet, mert senki sem gondolja végig komolyan.
Nincs tétje és ígérete már egy kapcsolatnak, nincs kitartás és feltétel nélküli hűség a másik felé, mert olyan korban élünk, amelyikben nem divat egy egész életet leélni a másikkal.
 
Csak a test, a hús, a felszín, a haszon. A bomló erkölcs, a csajozó férjek és a pasizó feleségek, akiknek talán a lelkük mélyén megfordul az a gondolat, hogy a család mit is jelentett egyszer egy bohó pillanatban.
Pedig már a csapból is az folyik, hogy az együttélésnél nagyobb feladat nincs az életben, nincs olyan kapcsolat, amelyben ne kellene sok-sok kompromisszumot megélni, sok-sok szeretetet adni ( és kapni), hogy működni tudjon. Hogy a következő kapcsolat is három napig lesz csoda, s a nagy fellángolás után ugyanazok a hétköznapok várnak mindenkire. A kapuzárás meg aztán a legnagyobb idiótaság, amit el tudok képzelni.
Mert hisz felnőttek vagyunk, nem? Hát tudjuk, tudnunk kell, hogy igen, meg fogunk öregedni, sőt, meg is fogunk halni, jobb esetben ebben a sorrendben.
 
És el fog jönni az idő, mikor fontosabb lesz az ungabungánál a szeretett ölelés, az érzelmi biztonság, a múlt, a sok év, aminek a történelme csak egy családnak fontos, annak az egy bizonyosnak, ami a miénk.
Igen, azt is tudom, van olyan helyzet, amit nem lehet már megoldani, megjavítani, illetve azt hiszem, hogy mindegyiket meg lehetne, csak az meg megint óriási munka, hát egyszerűbb dobbantani és szétmenni. Utálni és egy életen át vagdalkozni, gyűlölni az utánunk jövőt, mert ha mi nem lehettünk boldogok, más se legyen. És emberek hihetetlen módon tényleg így élik le az életüket. Legalább tudnánk tisztelni és szeretni annyira a másikat, akivel valaha a legnagyobb szerelemben voltunk, hogy őszintén annyit kívánjunk neki és magunknak : légy boldog! Mert gyerekem van tőled, mert valaha a te ölelésed többet jelentett mindennél. Mert ha te boldog vagy és én is, akkor talán a gyerekünk is az marad.
 
Talán az iskolában is lehetne tanítani, nem tudom. De azért néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha felkészítenénk a gyerekeinket arra, hogy milyen egy működő, jó kapcsolat, még ha teoretikus lenne is. Elmagyarázni, hogy lesznek nehézségek, olyan gondok, amiket az ember nem is álmodik, hogy vele megtörténhet, de, hogy minden változtatható, jobbá tehető, egy bizonyos pontig. Azt nem szabad elérni, azt nem szabad hagyni, hogy megtörténjen.
Ha megismersz valakit, akinek a hibái, viselkedése már az elején nyilvánvalóan nem passzol az elképzeléseidhez, miért gondolod, hogy meg fog változni? Számtalan nő esik ebbe a csapdába, valamiért azt gondolván, majd nála megváltozik, majd ő a szeretetével kihozza, amit más nem tudott. Nem! Nem változik meg! Olyan, amilyen, nem hazudott, mindig olyan volt és marad is.
 
 
Nincs tökéletes pár, mindenkinek van legalább egy olyan idegesítő hibája, amitől előbb-utóbb falra tudunk mászni. Nincs az a szerelem, ami képes lenne a kezdeti hőfokon égni évtizedeken át. Tényleg van még felnőtt ember, aki ezt nem tudja?
De van megértés, megismerés, tudás. Van önismeret és felelősség. Tisztelet és becsület. És a rongyosra tépett szeretet.
Aki ezekre képtelen, az nem érdemel semmit, de legfőképpen családot és a családjának a szeretetét.

Kommentek