Csak egy éjszaka volt

Éva az a típusú lány, aki érzelmeket félretéve söpör végig a városon. Nem sír és nem nyavajog mások előtt. Ha fél, akkor is mosolyog, és talán önmagával sem volt őszinte egy tucatnál többször. "Nem jelentett semmit. ő sem, a másik sem. Ugyan, én ennél erősebb vagyok. Kinek kellenek ezek?"
 

Január volt, akárcsak most, talán egy lehelettel hidegebb. A szüvetkabátot már nyakig be kellett gombolni. Éva kissé dideregve gyújtott rá az idétlenül giccses cseh söröző táblája alatt egy cigarettára, és közben hátával az üvegablaknak támaszkodott.

„Ezzel az estével sem leszek beljebb - gondolta magában -, legalábbis ezen a helyen biztos nem találok senkit.” Nagyot sóhajtott, és belekortyolt keserű italába. Pár lépést arrébb csúszott, és csak akkor vette észre, hogy valaki szintén kinn levegőzik.

- Ha rossz lenne a lelkiismeretem, azt mondanám, hogy megijesztettél – mosolyodott el kacéran.

- Olyannak tűnsz, akinek határozottan rossz a lelkiismerete.

- Ezt talán nem veszem bóknak. De lásd, kivel van dolgod, kapsz még egy esélyt.

Három óra, két doboz piros Marlboro és egy fél üveg tömény után már mindent tudtak egymásról. Mindent, amire szükség volt ahhoz, hogy mulattassák, froclizzák és ugrassák egymást. Éva egy dolgot kért. Beszéljenek bármiről az este folyamán, a nevük szóba se kerüljön. Egy zöld szemű, titokzatos barna nőnek pedig nehéz nemet mondani, így gyakorlatilag fiú és lány voltak ők egymásnak.

Éva szeretett volna minél kevesebbet elárulni magáról, hiszen ez volt a féltve őrzött taktika, csak semmi komolyat, semmi valódit. Ezzel a fiúval azonban képtelen volt megfelelően játszani.

Fájdalmas és vidám dolgok röpködtek a levegőben villámgyors váltások közepette és Éva szinte észre sem vette magát közben. Olyan természetes és kellemes volt minden.

Egy igazi tündérmesében a hajnal közeledtével csókváltás végeztével tértek volna haza mindketten saját ágyukba, de ez távolról sem tündérmese.

A kaputól a liftig, majd a bejárati ajtóig kergették egymást és az indokként felajánlott kávé elő sem került.

„Ez valahogy más volt. Miatta. Talán itt volt az ideje, hogy engedjek. Talán nem akkora féreg, mint a többi. Ha csak azt vesszük alapul, hogy milyen szépen alszik.” - Éva olyan reményeket kezdett el táplálni a fiú felé, amit az elmúlt időszakban, el sem mert volna képzelni magáról.

Valami tennie kellett, amíg a mellette szuszogó idegen fel nem ébredt. Búcsúzkodni soha nem tudott megfelelően személyesen. Általában elvonult a fürdőszobába, míg a másik távozott, vagy az ágyból intett egy „égveledet” nagy kegyesen.

Előkereste az éjjeliszekrény alsó fiókjában megbúvó noteszét, és tépett belőle egy tűzpiros lapot. Hanyagul rákanyarított a számát, és belegyűrte a fiú nadrágzsebébe.

Több hónapon keresztül, több estén át bámulta úgy a plafont, hogy elméleteket szőtt magában. „Talán meg sem találta. Talán kimosta a nadrágot, és felismerhetetlenné vált a cetli. Talán fel akart hívni, de nem volt benne biztos, hogy én hagytam az üzenetet. Aznap reggel olyan hűvösen búcsúztam el tőle, biztos ez volt a baj.”

Kérdésből volt ezer, de válasz nem jött. A hónapok változatlanul teltek. Hidegen társalgott, majd egy röpke szenvedélyes éjszaka után, még hidegebben tessékelt ki szőkét, barnát, magasat és szépet, kérdés nélkül az ajtón. Nem érdekelte, hogy ki kérne és ki adna számot. Használta, majd villámgyorsan alázta az embereket.

Sokat járt azon a bizonyos környéken, bár inkább a másik oldalról figyelte a söröző ajtaját, és magának is azt mondogatta, hogy ártatlan bámészkodás, amit művel. Elmúlt a tél, és már nemhogy kabátra nem volt szükség, de lenge sálra is alig. Nem motoszkált benne kíváncsiság többé, és céltalanul lépdelt ki-be a giccses ajtón. Az üvegnek is csak megszokásból nyomta neki magát, és a keserű italból is unottan kortyolt.

Egy este azonban, hangos társasághoz lépett oda tüzért, és egy copfos hajú lányban régi ismerősre talált. Velük folytatta tovább az estét, mert a lány hangos nevetőrohamokkal értékelte minden szarkasztikus poénját, és ettől határozottan izgalmasnak találta saját magát.

Jöttek a keserű körök a bárpultnál, és a társaság egyre csak nőt. A vigyorgó szőke egyszer csak belecsípett a vállába:

- Valakit be kell mutatnom neked- mondta. Majd azzal a lendülettel lerántotta a székről, és egy közeli asztalhoz vonszolta.

Évának a lélegzete is elállt. Minél közelebb értek az asztalhoz, annál biztosabb volt benne, hogy nem egy idegen felé tart éppen.

- Ti biztos bírni fogjátok egymást. Zoli, ő Éva. Éva, ő Zoli.

Van olyan tekintet, ami többet mond a szavaknál. Éván fájdalom ült, Zoli pedig zavartan bámult maga elé.

- Mi az? Ismeritek egymást? Olyan furán hallgat mindenki. – értetlenkedett a szőke.

- Nem. Dehogy. – válaszolta szokatlanul halkan Éva.

Tíz percbe se telt, és megszokott hűvös viselkedésével kimentette magát, majd elviharzott. Senki sem vette észre az okát, csak Zoli. Zoli azonban nem mozdult, nem mondott semmit, és is nem sietett utána.

Éva, aznap éjjel végre sírt. Hosszú idő után először. Senki nem látta, és senki nem hallotta, pedig zokogott. Érezte, abból az egy pillantásból, a giccses söröző asztalánál, hogy nem vesztették el és nem mosták ki a számát a nadrággal együtt. Egyszerűen csak jobban játszottak nála azon az éjszakán.

Zs

Kommentek