Bosszú és szeretet

Bosszút állunk, mert ha nem tennénk, ott állnánk lecsupaszított kis lelkünkkel, mint egy árva nyírfácska a messzi semmiségben. Úgyhogy jól felszívjuk magunkat, és hogy palástolni tudjuk végtelen félelmeinket, kishitűségünket, megtoroljuk és térdre kényszerítjük azt, aki nem úgy cselekedett, mint ahogy mi azt szerettük volna.

Vagy akár meg is bántott minket. Ártott nekünk. Becsapott, megcsalt, átvert, kisemmizett, elvett, de nem adott, megérdemli hát a büntetést, Isten sem gondolhatja másképp.
 
Mert nálunk van az igazság, miénk a becsület, az ájtatos tudata annak, hogy mi jó úton járunk, ő pedig rosszon. Miközben másra sem vágyunk, mint annak a szeretetére, elismerésére, aki valamilyen okból fájdalmat okoz nekünk. Szeretnénk kikényszeríteni, hogy magától jöjjön rá, mi szeretjük őt, nem bántani szeretnénk, hanem tudatni vele, mennyi félelem van bennünk attól, hogy nem szerethetjük többé.
 
Csak az nagy baj, hogy a szeretetről fogalmunk sincsen. Nem tanították, nem mesélték el nekünk, hogy annak végtelen természete itt a földön olyan nehezen megismerhető. Ott fent egy másik helyen olyan természetes állapot ez, vajon hogyan lehetséges, hogy elfelejtettük, befedtük, megsemmisítettük alapvető jogunkat ahhoz, hogy kapcsolatba tudjunk lépni vele?
S ha minket nem tanítottak meg, hogyan tudnánk megtanítani azt bárkinek?
 
Körbe bástyázzuk magunkat a félelmeinkkel, alátámasztjuk őket vélt vagy valós történetekkel, hogy megleckéztessük azt, aki olyan borzalmas pusztulást okozott nekünk.
De vajon, ha egyszer megtörténne, hogy magunkat szeretni tudjuk, nem történne-e meg az is, hogy ilyen módon bárki mást tudjunk?
Vajon tényleg védtelenek lennénk, ha csupán a szeretet lenne a „fegyverünk” mindenkivel szemben, aki bántani akar?
 
Aki egyszer megtapasztalta, az tudja. Senki sem bánthat minket, ha a szeretetünk valódi milyenségéről tudomást szerzünk. Ha ez elárasztja a bensőnket, ha tudunk lubickolni benne, ha nem engedjük az elménknek, hogy eluralkodjon, minket nem bánthat senki sehogyan sem.
 
Viszont ha nem engedjük, állandóan lesben kell állnunk, ki az, aki támadni fog, aki el akar venni tőlünk valamit, pedig a valóságban senki sem tud semmit elvenni tőlünk.
Amíg ezt nem tudjuk, addig félünk. Addig bosszút állunk, addig szenvedni fognak tőlünk mások és mi másoktól. Irigyek leszünk, nehogy valaki más jobban tudjon bármit, jobban tudjon érvényesülni itt az anyagi keretek között, megpróbálunk keresztbe tenni annak, akit mi jobbnak tartunk és ő nem is fogja érteni, miért tesszük ezt. Ha a tudatszintje elég magas, fel fogja ismerni a tanítást, ha nem, ő is bosszút forral és kivár. Várja a lehetőségét annak, mikor mutathatja meg, vele nem lehet packázni, őt nem lehet rendre utasítani, mert erősebb, több, mint mi. Mikor erre lehetősége lesz és „visszaadja” az átélt sérelmeket, és mégsem lesz boldog tőle, még jobban fogja gyűlölni saját magát és minket is. De mi átvesszük a szerepét és várunk az alkalomra, hogy visszaadhassuk. Közben mindenkinek fáj, hogy fájdalmat okozott, hogy bántott, szavakkal dobálózott.
 
Szeretni nehéz itt lent. Mert először úgy tűnhet kiszolgáltatottak vagyunk, ha ez motivál minket. Hülyének fognak nézni, azt hiszik majd, velünk bármit meg lehet tenni. A lényeg pedig pont az lenne, hogy biztosan tudjuk magunkról is és mindenkiről, akivel kapcsolatba kerülünk és még arról is, akivel nem, hogy másra sem vágyunk, csak a szeretetre.
 
De a szeretet eszköze és fegyvere csakis maga a szeretet lehet. Semmi más.
És ha mi kiteljesedünk benne és hagyjuk, hogy átjárja a bensőnket, az életünket, a kapcsolatainkat, soha senki sem akar majd mást tenni velünk, mint szeretni.
Soha többé nem kell sem védekeznünk, sem támadnunk, mert szeretetünkből fakadóan megértjük, hogy a másik még nem tart ott, még nem tudja, minden egyes szeretettől idegen tettével a legnagyobb fájdalmat magának okozza.

Kommentek