Az üzenet, amit nem szabadott volna elküldeni…

Nem tudom elképzelni, hogy létezik a földön olyan lány/nő, aki ne csinált volna legalább egyszer ilyen jellegű hülyeséget. Szerintem még az ultimét dámáknak, a nagybetűs hölgyeknek is becsúszott egy-egy gyenge pillanatban elküldött üzenet, vagy a hímneműnek indított telefonhívás. Tuti, hogy Katalin hercegnő is hagyott már egy-két kínos üzenetet maga után. Jó, mondjuk már biztos nem bánkódik miatta…

Nézzük az alap szituációt: van/volt/lesz egy férfi az életedben, aki igenis fontos, számít és nem pajtásként gondolsz/gondoltál rá valaha. Megbántott, átvert, már nem szeret, nem gondol rád „úgy”, cserben hagyott, vagy a legrosszabb: nagy ívben tojik rád, nem keres még azután sem, hogy esetleg rendesen beletiport a lelkivilágodba. Ezért természetesen nagyon utálod, és már a munkahelyi stresszlabdát is woodoo bábúnak használod, hátha…hátha mégiscsak jobb belátásra tér a fickó, és úgy megy eléd egyik reggel, ahogy Richard Gere tette a Pretty Womanben. Najó, a limó nem kell, a bringa is megfelel, csak jöjjön. Merthogy akármekkora féreg…lehet, hogy pár percig kéretnéd magad, de utána úgyis elfelejtenél neki minden galádságot. De most még nagy a harag, beolvasnál neki, vagy arról, hogy mennyire csalódtál benne, vagy arról, hogy miért nem kellesz neki.
 
Péntek este van, a barátnőid próbálnak kirángatni a csávából, meg az otthon, zsíros hajjal, pizsamában ülős figurából…és valahogy ráveszed magad, nem akarod Grace klinikába fojtani bánatod…jobb lesz a lányokkal a kedvenc bisztrótokban.
 
Jobb a kedved máris, mikor meglátod őket, hát még két ital után…aztán a harmadik után (01:30 körül jár az idő) még mindig rózsás a hangulat, de akkor már motoszkál életed megkeserítője…és kimész a mosdóba. Telefon felmarkol…és a lányok elöl ügyesen elrejtőzve bepötyögöd a világ legkevésbé átgondolt betűit. Szitkozódós, majd szeretlekezős, bevallott hiányérzetről szólós, megalázkodós…jöhet bármi, amit bőven éjjel 1 óra után kár lenne spiccesen elküldeni. De rányomtál a küldés gombra…visszaút nincs! Ha a sors kegyes volt veled, akkor véletlenül nem lett elküldve, vagy a térerő tréfált meg, de általában ezek a fránya üzenetek mindig célba érnek.
 
Emlékszem, egyszer, még réges-régen ugyan ez a szituáció játszódott le velem, azzal a különbséggel, hogy hazafele, a taxiúton jött rám a grafománia. Bepötyögtem az önalázó sms-t, ökölbeszorított kézzel és nagy igazságosztó ábrázattal el is küldtem…5 perc múlva pedig visszaolvastam, és már annyira nem örültem a „tökösségemnek”. De könnyedén korrigáltam a hülyeséget, bölcs voltam, és megfontolt: KITÖRÖLTEM az üzenetet! Hát őőő….igen, igen, akkor egy pillanatig azt gondoltam...Ne mondj semmit, világégés.
 
Szóval ott tartottunk, hogy elküldted. Ez még mindig a „jobbik” eset, vannak ismerős leányzók, akik inkább a telefonhívással büntetnek. Szigorúan éjjel és szalonspiccesen. (vagy kicsit spiccesebben…) A lehetőség továbbra is megvan, hogy a pasi nem veszi fel a telefont, alszik, ilyesmi…de azért sokszor hallani szórakozóhelyeken, bisztrókban elkeseredett, sokszor sírásba fordult telefonbeszélgetéseket…vagy leginkább siránkozásokat a női mosdóban.
 
Hát igen, ezek vagyunk mi, megmondanánk a tutit, de van, hogy kell hozzá egy kis folyékony bátorság, ami tényleg nagyon, nagyon rossz ötlet. Másnap majd foghatjuk a fejünket, hogy mekkora címeres barmok voltunk…de akkor már mindegy.
 
Méltóságunk megőrzése érdekében, milyen trükkökhöz folyamodhatunk, ha már önkéntelenül is pötyögnénk a buborékok után? Kiváló ötlet otthon egy post-itre felkarmolni a férfiú számát, miközben a telefonból jól kitörlöd, így elkerülvén az éjjeli zaklatást. Persze, ha hazaérsz, a post-it ott lesz, szóval, még mielőtt elindultok, egyik barátnőddel rejtesd el a papírkát. Aztán azt is megcsinálhatod, hogy nem viszel magaddal telefont, egyáltalán. Vagy rábízod az egyik csajra és megkéred, hogy ne adja oda….
 
Lényegében írhatnék még pár „jó” megoldást, de a legfrankóbb az lenne, ha meg tudnánk állni a hülyeséget. Lédik lennénk, igazi nagy karimás kalapos, szipkás, vörös rúzsos lédik, akikért omlanak a férfiak, anélkül, hogy futnának utánuk. Mert valljuk be, ezek az elkeseredett telefonhívások és sms-ek eléggé olybá tűnhetnek az exnek/ /jelenlegi kalandnak / kiszemeltnek, mintha mi loholnánk utánuk. Az meg kinek kell, de tényleg? Szóval az én megoldásom az elhamarkodott „nemszabadelküldeni” dolgokra az, hogy magam elé képzelek egy régi film noir jelenetet…a főszereplő nő nem fog esdekelni a férfi csókjáért, szerelméért, egy-egy szép mondatáért. Megkapja, mert megérdemli.
 
Pff…de ők jobban jártak, akkor nem volt se sms, se Facebook, se Viber, se Watsapp és a többi…úgy könnyű volt lédinek lenni, nem? Azért titkon, szembecsukva arra gondolok, a film noirok hősnői is taperolták volna a telefont, ha lett volna rá lehetőségük…
 
C.

Kommentek