Az utolsó mondat

Lehet az egy nagyon egyszerű, minden bántást nélkülöző mondat is. Más nem is értené, lehet csak legyintene, ugyan már, ezt fújod fel ennyire. De minden utolsó mondatnak van egy előélete, akár több éve tartó előélete, amitől az az utolsó már különös jelentőséggel bír.

 

Az utolsó mondat nem jelenti azt, hogy onnantól kezdve minden megváltozik kívülről. Az utolsó mondat azt jelenti, hogy a színjátékról, melynek aktív szereplője voltál akár éveken át, legördül a függöny és feltárul az igazság. Lehet, hogy csak benned alakul át minden. Lehet, hogy csak neked állnak össze a mozaik darabkák, de a lényeg úgyis mindig a saját magad figyelmén kell, hogy legyen, nem más éli az életedet, csakis te.

Ekkor már szélcsend van, nem húznak be örvényekbe az indulatok, nem ragaszkodsz dühvel, nem próbálod az igazadat bizonygatni. Csak tudod, mindennél biztosabban tudod. Hogy valami lezárult benned, talán örökre.

Nem fáj, nem esel kétségbe, tulajdonképpen látszólag folytatod az életed úgy, ahogy addig volt. De a letisztult kiábrándultság csak a megfelelő helyzetre, pillanatra vár. Lehetne ezt egy fajta alattomosságnak is nevezni, de kár lenne. Hisz ez egy nyugodt, céltudatos kivárása annak, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel történjen meg az, aminek meg kell történnie.

Olyan, mint egy kattanás, mikor tudod, hiába próbálsz bárhogyan viselkedni, hiába teszel ezer lépést, a másik nem fog tőle változni. Mert nem akar, mert neki úgy jó, ahogy ő van, működik. ő nem változott csak te.

Vannak olyan kapcsolatok, akár szerelmek, akár barátságok, melyeknek az ideje lejár. Nem tudom, hogyan, egyszerűen véget érnek. Mint egy kémiai kapcsolódás, melynek nincs többé jogosultsága, vagy mint egy köldökzsinór, mely miután kitöltötte idejét, szépen elhal.

Ilyenkor figyeld magad, mert egy olyan lehetőség van a kezedben, ami ritkán kerül oda. Kívül kerültél azon az érzelemcunamin, ami mindaddig folyamatosan a víz alatt tartott. Húzott, eresztett, letolt, felemelt, de csak egy – egy pillanatra, hogy abban az illúzióban legyen részed kapsz levegőt. Most kiemelkedtél a vízből, most meg tudod nézni mi volt ott lent, amiért akár éveken át küzdöttél, hogy legyen.

Sok küzdelem kell az ilyen utolsó mondatokért. Sok ádáz vita, veszekedés. Sok – sok megoldott feladat, küzdelem, mely mind formált téged, változást okozott benned, melyek nélkül sosem hangozhatott volna el ez a bizonyos mondat.

Most szabad lettél, valahol ott legbelül megszabadultál egy gúzsba kötő egoharctól. Ne sajnáld hát, amit ledobtál így magadról, hanem örülj. Értsd meg ennek a pillanatnak a jelentőségét, újra szabad vagy belül, mint egy madár.

Ha nem így kellene lennie, nem lenne ez a bizonyos mondat, nem lehetne.

Hogy ezután mi lesz, rajtad múlik. Elidőzhetsz még, hátha visszakerülsz a víz alá, hisz legyünk őszinték, valahol rémesen ijesztő is ez a letisztult állapot. Hiányozhat még a víz alatti küzdelmes élet, mint ahogy hiányozhat bármi, amit éveken át megszoktál. De ez már csak egy tetszhalott állapot tud lenni, olyan, mintha egy elfagyott testrészt szeretnél életre lehelni. Minden erőddel küzdhetsz, mindent megpróbálhatsz, hogy visszatedd magad oda, ahonnan megszabadultál, de már nem fog menni.

Aztán, ha meguntad a szélmalomharcot és elfogadod ennek a helyzetnek a véglegességét és megmásíthatatlanságát, lépni fogsz.

És innentől talán értelmet nyer mulandó lepkeléted.

Jó repülést!

Szabó Lilla

Kommentek