Az unalom fogságában élünk

Az egész életünk arról szól, hogy az unalmat kiűzzük az életünkből. Bármit megteszünk azért, hogy az életünkkel nem szembesülve, tartalmasnak, igaznak, irigylésre méltónak tarthassuk mi magunkat, és hogy mások is így láthassanak minket.

 

Szinte teljesen mindegy, hogy az unalom elűzése ahhoz vezet, hogy hatszáz iskolát elvégzünk, kétszázra feltornázzuk az IQ-nkat, vagy jógázunk, futunk, netalán barkácsolunk.

Az ember akkor érzi jól magát, ha úgy gondolhatja, értelmes dolgokat hajt végre. Nyilván a preferencia az életben maradást teszi az első helyre, így azok az emberek, akik szó szerint az életükért vagy családjuk életéért küzdenek, az unalom és szórakoztatás szót csak nyomtatott formában ismerik. Számukra a született test életben tartása maga az unaloműzés. Nincs idejük unalmukban a depresszióra vagy egyéb pszichés megbetegedésekre, maximum a szorongásra.

Már gyerekkorunktól fogva azt látjuk, hogy a testért folyt küzdelem az életünk. Ha egészségesek vagyunk, akkor minél nagyobb kényelemben szeretnénk tudni magunkat és szeretteinket, ha betegek vagyunk, minden energiánkat és pénzünket a gyógyulásra áldozzuk. Ha egészségesek vagyunk az unalom elűzése lesz a preferencia, feltéve, hogy a primer funkciókat már kipipáltuk. Ergo a lakás, kaja, autó kombó már nem jelent problémát. Akkor elkezdjük keresni a tartalmas élet receptjét, mely a legnagyobb közösségi portálon található közlések szerint az utazás, az étteremben evés, illetve a bulizás. Persze vannak extrémebb hobbik is, de mind ugyanazt szolgálja: végre úgy érezzük magunkat a világban, hogy értelmes, különleges dolgokat teszünk, melyek örömteli érzeteket keltenek.

De feltettük-e magunknak a kérdést valaha, miért tesszük mindezt? Mi lenne, ha egyszerre minden unaloműző tettünktől megfosztanánk, mit gondolnánk életünk értelmességéről?

Vajon mi maradna, ha az összes szórakoztatási formánk megszűnne, s csak ott maradnánk a testünkkel, de legfőképpen az elménkkel egyedül? Valószínűnek tartom, maradna a befelé fordulás, a boldogság és unaloműzés keresése magunkban. Első gondolatra ijesztőnek tűnhet és leginkább a bebörtönzéssel hasonlatos érzést kelthet, de a gyakorlat inkább azt mutatja, hogy a szemeinkkel látható univerzum, mely szabad ég alatt elég nyilvánvalóvá teszi porszemnyi testünket, belső szemeinknek sokkal tágabb perspektívát nyújt. Olyan örömforrások találhatók bennünk, melyek létezéséről szinte egyáltalán nem is tudunk.

Pedig bizton állíthatom, a meditációs gyakorlatok szinte mind ilyen örömforráshoz vezetnek el minket. Nem kell hozzá pénz csak szándék. Ez nem azt jelenti, hogy boldogok lehetünk egy székben meditálva egész életünkben (nem vagyunk keleti jógik sem megvilágosodott lelki vezetők, hogy így legyen), hisz nem véletlen az a test, melynek életben maradásáért oly sokat teszünk. Sőt, minél jobban érezzük az anyagot, annál jobban érezzük a lelki világot is.

Fontos, hogy örömöt leljünk az életben, de az nem mindegy, hogy ezt milyen tudatállapottal tesszük. Ha csak azért szórakoztatjuk magunkat, hogy ne őrüljünk bele az unalomba, egyre csalódottabbak leszünk, mert minden örömforrás maga az unalom lesz egy idő után.

Ám, ha a tudatállapotunk az anyag élvezetére összpontosít, melynek létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint maga a test, és tudatosan építjük az elménkbe, hogy minél nagyobb az örömünk kívül, annál nagyobb lesz belül, akkor lehet, hogy soha többé nem fogunk unatkozni. Nyitni kell befelé, ehhez pedig a legkönnyebb út a meditáció, a belső koncentrálás.

Nyilván, aki a mindennapi életben maradásért küzd, nehezen találja meg abban az örömöt. Pedig amint fent, úgy lent, tehát, amint lent, úgy fent. Sokszor találkozom nagyon nehéz sorsú emberekkel, akik hihetetlen módon nem vesztették el sosem a jókedvüket, örömüket az életben, pedig én valószínűleg már rég belehaltam volna abba a teherbe, amit az élet rájuk rótt. Biztos vagyok benne, hogy ők már rég ismerik a belső örömforrásukat, mert anélkül nem léteznének már itt velünk.

De a belső öröm megtalálására való képességet senki sem tanítja nekünk, így mi sem tanítjuk a gyerekeinknek. Megtanítjuk őket az unalom elűzésére, kulcsokat próbálunk adni nekik a számtalan mennyiségű életüket keresztező lakatok kinyitásához, de semmit sem mondunk arról, hogy mindez felesleges, ha nincs belső béke és öröm, mely egy és ugyanaz.

Tanuljunk meg befelé tágulni, tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy nekik már könnyebb legyen. Biztos vagyok benne, ha ez egy kötelező gyakorlat lenne, a világ boldogabb lenne.

Mert soha többé nem unatkozna.

Szabó Lilla

Kommentek