Az Ősz és Én

Pihentető, mély alvások időszaka ez, de ma a károgó varjak hangjára keltem. Az ablakon át figyeltem, ahogy a narancssárga égbolton csapatokba verődve megjelennek, s a lombjukat vesztett kopasz fáknak adnak új ruhát.
 
Fellélegzek a nyár fülledtségéből, tompultságából. Mintha nem is az év vége felé menetelnénk! Új tervek, gondolatok fogalmazódnak meg bennem, a gőzölgő teám fölé hajolva tisztulnak az érzések.
 
A nyakam köré sálat tekerek, s elindulok, hogy halljam a talpam alatt heverő falevelek ropogását. Beszippantom az ázott, fekete föld, s az avar illatát. A nap ereje egyre gyengébb, de hiszem, hogy sugarait önként száműzte a sárguló levelekbe, csak hogy színeivel minket gyönyörködtessen.
 
Nyugalom, csend, varázslatos pillanat, amit muszáj megörökítenem! Nem könnyű egy gombnyomással alkotott fotóval átadni azt, amit érzek, de most talán nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy jelen tudjak lenni, s beengedjem mindazt, ami körülvesz.
 
Ennek a minden érzékszervemre ható napnak a lezárását egy jó könyvben való elmerüléssel tudom elképzelni, amit már a takaróm melegében és egy meggyújtott gyertya fényében élvezhetek. 
 
Matiszkó Melinda