Vajon szép lesz a vége?

Mostanában sokat gondolok az elmúlásra, és arra, hogy hogyan lenne szép eljutni az út végére. És a gondolataimat újra meg újra táplálják dalok és könyvek. Olyan, mintha választ kéne adnom, de még a kérdést sem tudom.

"– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem."
 
A halálról nem illik beszélni. Mert a halál olyan félelmetes, fájdalmas, ismeretlen, fenyegető dolog. Elragad tőlünk fontos lelkeket, és néha kínkeserves belépőt intéz magának. Persze, hogy nem szeretjük, persze, hogy nem szeretnénk szeretni.
Kimondom a szót, és valaki összerezzen mellettem. Ha ízlelgetem, mások azt mondják, hogy bolond vagyok.
Ne gondoljak rá, ne fejtegessem? Éljek, és addig felé se fordítsam a fejem, míg elém nem áll?
 
Valószínűleg kevesen fognak velem egyetérteni abban, hogy azzal, ami a szív tájékán markolászó érzést kelt, feltétlenül össze kell barátkozni. Hiszem minél közelebb van, annál kevésbé lesz ilyesztő.
 
Az egyik legnagyobb feladatomnak azt tekintem, hogy az évek ne hiába rohanjanak a fejem felett. Nem tudom még, hogy mi a nagy feladat, ha egyáltalán van olyan... de nyitva tartom a szemem és kutatom.
És néha egészen ellátok oda, ahol úgy sejtem, hogy a kör bezárul. Vágyok arra, hogy valami olyan pont kerüljön majd az egész létem végére, ami bármennyire furcsán is hangzik, a “szép halál”.
Ez az elmélkedés pedig  furcsa módon megnyugtat engem, és vágyakkal tölt fel. Szeretnék félelem nélkül élni, félelem nélkül öregedni, és félelem nélkül gondolni a halálra. Szeretném a véget ugyanolyan kellemes dologgá formálni magamban, mint a kezdetet. Szeretnék bízni benne.
 
Felkapok egy könyvet. Újra olvasok. Olyat, ami ezelőtt nem adhatott semmit, de most minden érzésemmel reakcióban van.  Utas és holdvilág. Szerb Antal elvarázsolt figurái a halállal ugyanúgy szemeznek, mint jó olasz borokkal és a felfedezés örömével, és az ittmaradottakat néha jobban sajnálják, mint a eltávozottakat.
Aztán szembejön velem a dal, ami fiatal koromban kedves melódiának tűnt, de most egyben tépi ki a szívemet. A Korál Érints meg című számát a kilencvenes évek óta dúdolom, de szerelmes dal helyett ma már sokkal inkább az utolsó táncnak tűnik.
Folyton aggódunk, folyton máshol és máshogy akarunk lenni, és amikor elfogy minden idő, még kérnénk haladékot, még könyörögnénk egy napért, óráért. Pedig most van az a nap, és az az óra. Amíg a ma becsben van tartva, és amíg nem tartunk semmitől, mindegy, hogy holnap már mi lesz, vagy hogy hány holnap van még.
 
Ami fáj, az nem feltétlenül rossz. És a befejezéshez pont olyan szépen kell felöltöznünk, mint a születéshez.
Senki nem meríthet bátorságot helyettünk, és minél előbb leszünk képesek emelt fővel járni, annál több időnk lesz körbenézni és megjegyezni a tájat.
 
Nem vágyom a halált, de el fog jönni. És én nem fogok félni tőle!
 

"Egy felhőn ülünk, fenn a város fölött,
Távolról néztük, ahogy átöltözött.
Indulhatunk, itt már tudjuk milyen,
Rád bízom merre, ne ez a bolygó legyen."


 

Kommentek