Az a halovány reménysugár

Gondolom van egy bizonyos kor, ami alatt egyszerűen nem illik olyat mondani, hogy: Elegem van, én inkább egyedül halok meg! Harminc alatt, negyven alatt, vagy még ötven alatt sem? Hiszen még annyi minden vár ránk, és annyi lehetőségünk van megtalálni az igazit, akit talán még nem is ismerünk, akibe talán pont holnap futunk bele. Blablabla...

 

z ember figyelmesen kutat a munkahelyén, megvizsgálja a tágabb baráti körét, kiaknázza a kedvenc helyein fellelhető hímeket, a szomszédokat, az azonos hobbit űzőket és még az internetet is kipróbálja... Aztán egy péntek este, az indulás előtti teát kortyolgatja és gyors mérlegelés után visszadől.

Az ember szeret a barátaival szórakozni, közösségbe járni és ismerkedni, főleg ha otthon nem kell elszámolnia, és még egyedülálló is, azonban egy idő után ez szinte egy belülről hajtott kötelességgé válik.

Először olyan helyre akarunk menni, ahol sok az ember, ahol sok az új ember, ahol nézelődhetünk, szóba elegyedhetünk, és hosszú ideig eredménynek éljük meg a boldogságra tett sikertelen próbálkozást is, hisz legalább történt valami.

Később elég lesz a kedvenc hely, az ismerős arcok, mert mi is ugyanúgy elfáradtunk a folyamatos vadászatba, mint aki már végre talált valakit. Ugyanúgy nem hajt minket már az ismeretlen, mint megállapodott barátainkat, csak sajnos a különbség az, hogy őket várja valaki otthon, minket meg nem.

És amikor a sok erőltetett péntek után végre otthon maradunk, amikor nem nézünk köre a teremben potenciálist keresve, és amikor nem azon jár az eszünk, hogy formában tartsuk testünket és lelkünket annak a valakinek, aki remélhetőleg már közelít felénk, na akkor végleg patthelyzetbe kerültünk.

Hiszen amikor akartuk ezt, amikor készen álltunk rá, amikor nekikészültünk, akkor sem jött, mit várhatnánk most, amikor feladtuk?

De ezen a ponton persze már ez sem érdekel.

A romantikus filmet már nem sóvárogva nézed. A leevett pólóra csak ráhúzol egy másik felsőt, ha lemész a közértig. A pizzásfiú érkezése előtt már tükörbe sem nézel. A lakást akkor sem rakod rendbe, ha véletlenül éjszakázni indulsz, hiszen látogatóra végképp nem számítasz. Hajnalban csokit majszolva tésztát főzöl magadnak. Az az üveg bor pedig tovább lesz elég itthon, ha egyedül iszod meg.

Nem vagy szép látvány, de legalább nem érdekel.

Aggódni azonban felesleges. Az a makacs remény nem hal ám meg olyan gyorsan, csak néha szunnyadozik. Az ember erős és magabiztos lánya nem adja fel ilyen könnyen ezt, és pont itt a baj.

Ha képesek lennénk végleg kiegyezni ezzel a helyzettel, foltos pólóban, nyugalomban majszolnánk hajnalig, sorozatot nézve, ami a maga módján elég boldog állapot.

De úgyis jön új hét, vagy hónap. Úgyis jön valami kattanás, ami ismét arra sarkall, hogy kifessük magunkat, hogy felöltözzünk és hogy ne adjuk fel.

Az eredmény nem garantált. Hiába váltakoznak a periódusok, nem törvényszerű, hogy a végén ott vár majd a jutalom. Talán csak a magányos péntekek lesznek egyre kézenfekvőbbek, ki tudja...

A legjobb tehát ha éppen aktuális lelkiállapotunkat elégítjük ki (persze a negyedik egyedül töltött hétvége, ugyanabban a köpenyben már aggasztó jel).

Ha unjuk a keresést, hagyjuk ki akár az év eseményét is, ha pedig szorít a négy fal és ellep a mélabú, ne féljünk újra nekiindulni, legyünk akár a második, a harmadik, a negyedik, vagy az akárhányadik ikszen túl.

Enn

Kommentek