Anyák, akik ezt nem gondolták komolyan

Egyre többször tárul elém ez a kép. A látszat csal. Igen a gyerek kezében ott van a kütyü, de nem azért, mert a szülők beleestek abba a hibába, hogy megengedték egy óvatlan pillanatban, had szórakozzon egy kicsit, aztán nem lehet tőle elvenni. Nem, nem ezért.

 

Az sem lenne egy sikertörténet, hiszen Vekerdy Tamástól Tari Annamáriáig már bőven kivesézték a témát, mennyire ártalmas a gyerekekre nézve minden digitális élvezet. Hogy japánban már külön szó van arra a fiatalra, aki az életét a négy fal között éli le (hikikomori), kizárólag digitális formában találkozva a szexszel, az emberi kapcsolatokkal, érzésekkel. Mondhatnánk az ő dolguk, meg elég messze vannak ahhoz, hogy holmi vicces utópiának tűnjön az ő életük.

De vissza a képhez. Ez a kisfiú szeretett volna a szüleivel beszélgetni. Ez a kisfiú szerette volna, ha figyelnek rá, ha fontosnak érezheti magát azon a szép helyen, ahová elvitték a szülei, elvileg ezért.

Tömör Elisabeth-tel a MET magyarországi oktatójával beszélgettem erről az esetről, melynek ő pont a szemtanúja volt.

Ahányszor megszólalt a gyerek, az anyuka mindig csitította, leintette, maradjon csendben, halkabban beszéljen vagy inkább egyáltalán sehogy, hiszen ebben a szállodában emberek vannak. Emberek, akiknek nyilván már a gondolatba is beleborsódzik a hátuk, hogy egy ilyen kis idegesítő lény velük egy térben létezik, nem akkor beszél, amikor illik, az is előfordulhat, hogy böfög vagy pukizik egyet. Egy idő után a legegyszerűbbnek az tűnt, hogy háttal nekik egy teljesen különálló részben, bebábozódva nyomogassa a tabletet, így mintegy kiiktatva a zavaró kis tényezőt, mely a nyugalmukkal folyton incselkedik.

És akkor itt azért legalább egy sor felkiáltójelnek kellene állnia, de ehelyett mellé jön még egy történet.

Szombati piacozós, padonülős, rántotthúsozós kis délelőtt, ahol pont Elisabethék mellett egy kis család ücsörög. Tízéves forma kislány, apuka, anyuka. Ücsörögnek, falatoznak, csak éppen a dumcsizás nem megy teljesen zökkenőmentesen, mert anyunak a kezében a telefon, mely aktívan jelez, szinte minden percben, hogy bizony valami igen komoly dolog történik a közösségi portálon, amiről bizony ilyenkor sem szabad lemaradni. Anyu az asztal alatt nyomogat, közben úgy csinál, mintha figyelne a kislány csacsogására, de látszik, hogy minden idegszálával azzal küzd, hogy nehogy lebukjon, pedig az már réges-régen megtörtént, hiszen a gyerek arckifejezése mindent elárul.

Hahó, hahó, hahó. Ideje lenne tényleg komolyan vennünk ezeket a jeleket, mert nem érdemeltek volna sem szót, sem írást, ha nem tudnánk száz és száz hasonló esetet mellé tenni.

Valami nagyon nem stimmel azokkal az anyukákkal, akik maguk adják oda a nyomogatnivalót a gyereknek, csak hogy megszabaduljanak tőle, de azokkal sincs minden rendben, akik fontosabbnak tartják a közösségi portálon való virtuális jelenlétüket a valós jelenlétüknél. De ide sorolhatnánk azokat, akik mániákusan futnak, csak hogy minél kevesebb időt kelljen otthon tölteni, vagy egyéb más függőségbe menekülnek.

Igen, egy gyerek sok gonddal jár, meg odafigyeléssel, meg szeretetadással. Ja, és sok lemondással, mely végül is tanító jellegű is lehet, hiszen csak pallérozza személyiségünket. Aki gyereket szeretne, jobb ha tudja, egy életre kötelezi el magát, remélhetőleg felelősségteljesen. Nem kötelező gyereket szülni és nevelni, ám amennyiben ez a kívánt állapot, kutya kötelességünk előtérbe helyezni az ő érdekeit a miénkkel szemben.

Nem, ez nem azt jelenti, hogy nincs jogunk magunkkal foglalkozni vagy időt tölteni, kell is szabni egy határt, meg aztán jobb helyeken van délutáni alvás meg korán lefekvés, amikor eljöhet a mi időnk. Meg vigyázhat rá a nagyi vagy a nagynéni vagy a bébiszitter akár. De ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk egészséges felnőtt legyen, adjuk oda magunkat neki akkor, mikor vele töltjük az időt.

Ne mi adjuk a kütyüt a kezébe, hanem mi vegyük el. Ne nyomogassunk, mikor együtt a család, mert majd meglepődünk, mikor tükörként látjuk a gyerekünket, aki pont letojja a fejünket pár év múlva, és meg sem tisztel minket a figyelmével. És ne szaladjunk ki a világból csak azért, mert pozitív következményei vannak a függőségünknek, az attól még mindig csak arra jó, hogy mögé bújva találjunk egy indokot arra, miért nincs időnk és energiánk arra, amire a legtöbbet kellene áldozni.

www.metterapia.hu

Szabó Lilla

Kommentek