Amikor csak üvöltenél…

"Nyugi! Biztos nem akkora a baj. Nyugi! Semmit nem érsz el azzal, ha agresszívan viselkedsz. Csak ülj vissza szépen és mosolyogj tovább!" Na persze...

"Ne húzd fel magad!
Legyél illedelmes és kedves. A boldogság és a mosoly a legjobb gyógyszer.
Nem kell foglalkozni azokkal, aki bántanak.
Úgysem értenék. Hagyd csak! Ne is foglalkozz velük!"
 
Ja, jó. Remek tanács az összes! Probléma megoldva!
Hiszen ha úgysincs értelme tombolni, akkor minek. Akkor hagyom is a fenébe és inkább folytatom az ugrándozást a virágos mezőn... Simán elfelejtem, hogy most rettentően fáj, simán elfelejtem, hogy szétszakad a fejem éppen. Csak úgy arrébb teszem az egészet, az egészem...
 
A ... Fenéket!
 
Van az úgy, hogy üvölteni kell, meg gyűlölni kell, meg szidni kell, meg sírni kell!
Van az úgy, hogy nincs egy csepp pozitív gondolat sem, és a földön fekve, hajat tépve, sminket lesírva kell vergődni. Aztán szemfestéktől áztatott arccal kell duzzogni a kanapén, és jégkrémet kell falni.
Van az úgy, hogy az ember nem bír érett felnőttként viselkedni, mert a felnőttlét úgy kiszívja és lemeríti, hogy nem marad más, csak a kimerültség. És ilyenkor elég egy szikra... és lángba borul minden.
És ha már lángol, nem lehet csak úgy hátat fordítani a tűznek.
 
Van az a pillanat, amikor konkrétan elmeháborodottnak tűnsz. Amikor mások szemében indokolatlan jelenetet rendezel, amikor egy egész generáció fájdalma lüktet benned.
Kívülről félelmetes lehet nézni, tehát jobb, ha ezen a ponton véletlenül éppen egyedül vagy...
 
Aztán majd úgyis elenged ez az őrület is, és megadod nekik a mosolyt újra. Annak is, aki feldühített, és azoknak is, akik  sosem érdemelték meg.
 
De most csak üvölts, ha úgy a jó! Üvölts és sírj, és ne foglalkozz semmi írott vagy íratlan szabállyal!

Kommentek