Állj ki magadért! Az elismerés mindenkinek jár!

Vannak azok a személyes történetek, amik mindenki számára tanulsággal szolgálnak. Én arról mesélek most nektek, hogy hogyan harcoltam meg azért, hogy a nevem felkerülhessen egy oldalra. A tanulság pedig remélem egyszerű lesz: Ne hagyjátok magatokat! Harcoljátok ki azt, ami jár!

Aki ismer, az tudja, hogy több lábon állok. Hogy miközben itt kiöntöm a szívem és szerkesztem a tartalmat, máshol kóstolgatok, megint máshol pedig főzőcskézek egy kicsit. Aki ismer, azt tudja, hogy sokfélét és sokat dolgozom. De miért csak az tudja, miért csak az látja ezt, aki ismer? Hát mert a nevem nem virít ott minden munkám alatt... azaz csak nem virított!
 
Lassan másfél éve, hogy egy nyomtatott, gasztronómiával foglalkozó magazin megszületésében is aktívan részt veszek. Pénzt, időt és energiát nem sajnálva foglalkozom minden áldott projekttel, minden kiadott számmal.
Az elején úgy voltam vele, hogy elég nekem, ha az emberemnek segíthetek, elég ha látom, hogy őt elismerik érte, elég ha látom, hogy másoknak tetszik amit csinálunk. Meg amúgy is: ő szerezte, az ő arcára épül, neki van benne több munkája, jól van ez így. Csináljam csak csendben amihez értek.
 
De valóban jól van ez így?
 
Az ember meddig képes teljes odaadással és elhivatottsággal művelni valamit, amiért személy szerint semmit sem kap? Se pénzt, se dicséretet, se elismerést... azaz maximum csak otthon a köszönömöt.
Meddig boldogít, hogy bevásárolhatsz a munkafolyamathoz, hogy előkészítheted az alapanyagokat, hogy segítheted elkészíteni az étel, a képet és a receptet, majd pedig eltakarítod a rumlit?
Meddig poén bulikat, hétvégéket kihagyni, és félretenni minden más dolgodat valamiért, amiben akaratodon kívül örökre csendestárs maradsz?
Ha szereted is csinálni, ha te ajánlottad is magad, ha te választottad is ezt az elején, valóban örökké ebben a szerepben kéne maradnod?
 
Azt hiszem, modern nőként olyan ez mint a szavazás, a gyerekvállalás meg a házimunka kérdésköre. Nem szívesen vagyunk már olyan kapcsolatban, ahol helyettünk beszélnek, döntenek, és ahol nem ismerik el a munkánkat. És a munka lehet az, hogy mindig te mosogatsz el a család után, vagy lehet egy ilyen helyzet, ahol egy darabig magától értetődő, hogy segítesz, mert anyai ösztönből jön, de egy ponton felismered, hogy nem kerek a történet.
 
Talán egy fél éve szedtem össze magam, és szóltam, hogy változást akarok. Hogy szeretném, ha nem csak itthon, a négy fal között veregetnénk a vállam. Szeretném, ha azok közé kerülne a nevem, aki közreműködnek a magazin létrehozásában. Szeretném, ha az apróbetűs részben feltüntetnének.
Aztán veszekedtem, vitázta, érveltem. Tényleg mindent bevetettem, hogy megkapjam a picurka betűt, ami amúgy alanyi jogon járt volna.
És éreztem, hogy falakat kell döntenem, hogy szabályokat kell szegetnem. Éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy ez annyiba maradjon.
 
Miért?
 
Mert én az az ember vagyok, aki élvezi és szereti a munkáját. Szeretem látni a gyümölcsét, és kihúzom magam, és mellé is állok minden alkalommal. Mert én azért és úgy dolgozom, hogy büszke lehessek magamra, és mert nekem is jár az elismerés.
 
Miért írom le ezeket a sorokat nektek?
 
Mert úgy érzem, hogy nem mennek rendjén a dolgok. Úgy érzem, hogy a diszkrimináció él és virágzik, különben nem tennénk különbséget ember és ember, jól elvégzett munka és jól elvégzett munka között.
Leírom és beszélek róla, mert nagyon nincs rendben, ha valaki hagyja, hogy a hátsó sorba állítsák, miközben az elsőben szeretne lenni.
 
Most boldog vagyok az apró betűimmel, és köszönöm, hogy meghallgattak és megértettek. Ez egy óriás happy end, aminek a tanulsága az, hogy ki kell állnunk magunkért. Akkor is, ha a munkánkról van szó, és akkor is, ha a magánéletünkről. Akkor is ki kell nyitnunk a szánkat, ha egy szerettünk nem érti a problémát, és akkor is, ha a főnökünk.
 
Mert ha nem húzzuk ki magunkat, és nem tartunk igényt arra ami jár, akkor ne csodálkozzunk, ha beköti a szánkat és a kispadra ültetnek.

Kommentek