A vihar után

Az ablak előtt állt, és már vagy húsz perce tördelte a kezét. Megpróbált olyan messze látni, amennyire lehetetlen. A város minden olyan zugába be akart pillantani, ahol meglelhette volna őt. A kedvenc kávézójába, a munkahelye melletti pékségbe, az imádott sörözőjébe, a könyvtárba, és még abba a béna boltba is, ahonnan a förtelmes ingjeit szerezi. Hiába minden, csak a szomszéd gangjáig engedte a szeme.

 

Fáradt, és elkeseredett volt. Egyre kevésbé reménykedett és egyre jobban félt. Biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó veszekedés.

„Talán még visszajön a cuccaiért, persze csak titokban, amikor üres lesz a lakás. Elviszi majd a bögrét, amit szülinapjára kapott, meg a malacpersely felét és ennyi. Nem alszik többet itt, nem csinál teát a konyhában és nem dobálja szét a ruháit a szobában. Elmegy, és vissza sem néz.

Van valakije. Szóba sem került, de biztos van valaki más. Bár az is igaz, hogy csak egyszerűen lelépni a szabadságba, az ő stílusa lenne…”

Próbált visszaemlékezni az elejére, miközben a maradék töményből kortyolt egy nagyot. Égette a torkát, de nem foglalkozott vele. Keményen akart szenvedni.

„Az anyjával kezdődött ez is. Hát persze, már emlékszem. Mert ő jobban főz, jobban mos, jobban akármi. El sem kellett volna költöznie tőle. őt kéne elvennie feleségül, nem engem. Hogy töltsük náluk a hétvégét? Ezt a hétvégét is? Mekkora ötlet! Véletlenül sem együtt, kettesben, egy hosszú hét után… Ugyan.

Aztán folytatta a szokásos szöveggel, hogy én mindent hülyeséget kritizálok, meg rákényszerítek és csodálkozom, ha menekül. Imádom ezt a részt. Ezzel mindig betalál…

Hogy is volt tovább? Mindegy. Igazam volt. Nem szán rám elég időt. Nem szán ránk elég időt!”

Ismét olyan dühös volt, mint a vita végén, amikor rácsapták az ajtót. Tíz perccel az incidens után már zokogott, fél óra múlva magát hibáztatta mindenért, de most újra fortyogott a dühtől.

Kortyolt még egyet, majd az üres üveget a padlóra hajította. Fejben elképzelte, ahogy a plafonnak ütve millió darabra hullik szét, de minden düh és spontaneitás ellenére is tudta, hogy úgyis neki kéne összetakarítani, úgyhogy inkább kihagyta ezt a látványos lépést.

Tovább erőltette a visszaemlékezést, és ezúttal magát hozta ki bűnbakként.

„Nem kellett volna hisztiznem, meg bőgnöm előtte. Tudom, hogy mennyire utálja. Nem kellett volna gyávának neveznem és az sem igaz, hogy nincs saját véleménye.

Néha irigylem az anyját, hogy ilyen szeretettel beszél róla, már csak azért is, mert megszülte. Annyira jó apa lesz belőle…

Soha, semmiért nem dicsérem meg. Az elmúlt egy hónapban olyan voltam, mint egy hárpia. Mindig mindenbe belekötök. Én már hetekkel ezelőtt elhagytam volna magam.

Egy szerencsétlen idióta vagyok…”

Ismét hisztérikus sírásban tört ki, pedig már alig volt könnye. A szoba padlóját mindenütt papírzsebkendő galacsinok borították, ő pedig egy kétségbeesetten térdelt le melléjük.

„Mennyi bánat. És egyedül maradok velük…

Nem! Meg kell találnom! El kell mondanom neki, hogy mennyire szeretem. Hogy egy idióta vagyok, hogy ő nem tehet semmiről. Hogy holnaptól beszélgetni fogok és nem üvölteni. Hogy nem bírom nélküle…”

Berohant a fürdőbe, és lemosta az arcát hideg vízzel. A tükörből vérvörös szemek meredtek rá. Elkeseredett és szerencsétlen fejet látott viszont a tükörben, de ettől csak még biztosabb lett abban, hogy meg kell találnia őt.

Fogalma sem volt arról, hogy merre fog indulni. A sarkon jobbra, vagy balra? A következő utcán fel, vagy le? A kedvenc helyekre vagy bárhova, ahol az embertömegben ő is ott lehet? Csak abban volt biztos, hogy egy percig sem marad tovább otthon. ő a bűnös, ő volt a kegyetlen. Bocsánatot kell kérnie, akkor is, ha késő.

Felkapta a cipőjét és a legelső pulóvert, ami a kezébe került. Se sállal, se sapkával, se időjárással nem foglalkozott. Mintha egy gyereket akart volna megtalálni az éjszakában, akinek egyedül semmi esélye. A kétségbeesés járta át minden porcikáját.

Szinte feltépte az ajtót, de a lendületet azonnal vissza is kellett fognia.

Ott állt a kedves, virággal a kezében. A szemében megbánás, az arcán remény. Csak egészen kis mosoly volt az ajkán. Pont annyi, ami lágyan és tapintatosan kér bocsánatot.

Egy percig álltak némán. Mintha mindent elhadartak volna ez alatt az idő alatt, csak szavak nélkül. Aztán egyszerre borultak egymás nyakába, és hosszan szorították egymást.

Minden nagy vita így zajlott náluk. Ajtócsapkodás, pohártörés, aztán szelíd megbánás, és szenvedélyes békülés.

Minta csak így tudták volna lerázni magukról a hétköznapokban rájuk rakódott port. Ilyenkor tiszta lapot kezdtek és úgy szerették egymást, mint az elején.

Mint az a ragyogó napsütés, a vihar után.

Zs

Kommentek