A szomorú bohóc

Mindenkinek van egy ismerőse, aki a legerősebb poénokat képes bevinni a társaság gyomrába. Aki táncol, beöltözik, parodizál, énekel és versel is ha kell. Akire egyszerűen képtelenség nem odafigyelni.

Feldobják a bulit, emelik az este fényét. Élvezet velük a kirándulás és a koraesti gömbkóla. Jól áll nekik az oroszlánállarc és a karácsonyfa díszt is. De éjfél után pezsgőt bontani is csak ők tudnak igazán.
 
Ezekkel az emberekkel szeret mindenki jóban lenni, szeret mindenki körülöttük forgolódni...
ha buli van... addig, amíg ugyanolyan jófejek, kedvesek, viccesek mint ahogy megszoktuk tőlük...
de ha véletlenül szomorkásak, neadjisten idegesek lesznek, akkor már nem tudjuk hova rakni őket. Hiszen a jókedv és bolondság, mint egy kötelező maszk ragad rájuk, és nem tőlük várjuk a kritikus hangot.
 
Pedig a jó humorhoz intelligencia kell. És ahhoz, hogy életben maradjunk, miközben pontosan tudjuk, hogy milyen rettentően igazságtalan és szomorú a valóság, a mosoly az egyetlen mentsvár.
 
Gyakran megesik hát, hogy a társaság lelke, aki a legpengébb poénokkal képes előállni, a társaság vérző szíve is. Csak a mosoly az arcán van, a szívbaj meg sokszor láthatatlan.
 
De ha egy kicsit figyelsz, ha hallod is miközben beszél. Ha másnap is kíváncsi vagy rá, amikor már nem fog egy csokor lufit a kezében, akkor láthatod, hogy bohócnak lenni fárasztó dolog...
 
Ha a bohóc a barátod, akkor azt is tudod, hogy a vicces óráknál ezerszer szebb és őszintébb az a pár perc, amikor nem nevet. A kicsit szomorkás arca mögül kikacsint az igazi értelem és érzelem.
És ha akkor ott vagy vele, amikor sír, a következő mosolya már nem a bohócjelmez része lesz!
Várd ki! Becsüld meg!
 
Igazán összetett és értékes lelkek lapulnak ilyen álarcok mögött!
 

Kommentek