A szerelem arcai: Belehalni vagy nyugalmat találni?

Majd azt érzed, majd azt tudod, ha jön a mindent elsöprő, az az igazi, csontig hatoló és kivédhetetlen. Persze, vannak egyértelmű és tagadhatatlan bolondulások. Olyan szerelmek, amiről a filmek szólnak. De jót tesznek azok nekünk? Lehet azokkal együtt élni?
 

Viszonylag későn jött egy olyan, ami az összes előtte lévőnél is jobban megérintett, majd összetört. A mögöttem lévő tapasztalat, a körülmények, a kétségbeesésem és még megannyi apró részlet is közrejátszott, de szinte biztos vagyok benne, hogy kivédhetetlen volt, és főként az határozta meg, hogy mennyire intenzíven képesek voltunk egymásba látni.

Be tudtuk fejezni egymás mondatait, de a legtöbbször el sem kellett kezdeni kimondani, anélkül is pontosan tudtuk, hogy mire gondol a másik. Az ilyet még akkor sem lehet kizárni, ha minden racionális indok ezért sikít, és ha minden lépéssel csak egyre több fájdalom és megoldhatatlan helyzet kerül elő.

Ráadásul én még mindig nem vesztettem elég reményt ahhoz, hogy ne tudjam elhinni azt, hogy ha a test és a lélek harmóniája is megvan, akkor az ne legyen majd képes győzedelmeskedni a több dolog felett.

Aztán nem lett se happyend, se végső, könnyes lezárás. Talán nincs is olyan opció, ami örökre és mindent eldönthetne így vagy úgy.

Lóg a levegőben, a fejem felett, minden gyötrelmével és gyönyörével, és nem tudom, hogy mivé fog alakulni vagy szelídülni, de nehezebb tőle látni bármi vagy bárki mást.

A világ persze ettől még nem áll meg. Hoz új embereket, új élményeket, még ha nehezebben is veszem észre őket. Hoz olyanokat is, akikre igazán érdemes lenne figyelni.

Nem mondom, hogy minden ember fix ideállal rendelkezik, de azért ha nagyon akarod, be tudod lőni, hogy ki az, aki nem csak hogy érdekes lehetne, de illene is az életedbe.

Nekem is van ilyen. Egy sokszor végiggondolt, újratervezett, apró, kellemes részletekből felépített férfi tervrajza.

És a sors furcsa humorral, össze is hozott valami nagyon hasonlóval, valakivel, akit ha a pusztító érzelmek előtt ismerek meg jobban, talán kérdés nélkül magaménak akarok. De most ismertetett meg vele, a mindent romba döntő és átalakító után. Most, amikor már nem tudom, hogy mit is akarok, hogy kit is akarok.

Most, amikor már ismerem azt az érzést, ami a legelevenebb dolog, de ami aztán meg is öl.

Ilyenkor mit kell csinálni? Mit lehet tenni?

Mert én már hosszú ideje nem érem be kevesebbel, de azért kezdek fáradni. És jól esik nem sebeket kapni, hanem simogatásokat.

Talán csak rajtam múlik, talán csak időbe telik, talán csak végre egyszer jól kéne dönteni... csak meg kéne engedni, hogy valaki olyanra figyeljek, aki nem tudna bántani?

El lehet dönteni, hogy kit és mit akar az ember, vagy ez a döntés nem a mi kezünkben van?

Kommentek