A piros néni

A szomszéd néniért komolyan aggódunk. Mellettünk lakik férjével az apartmanházban, mindketten jóval nehezebbek, mint az egészséges lenne, koruk meghatározhatatlan, ahogy fiatalkori vonásaik is, mely az évek és a kilók nyomán már csak régi fényképeken elevenedhetnek meg.

 

Tulajdonképpen a férjéért is komolyan aggódunk, legalábbis én. A hálószobaablakom az ő WC-jük mellett van, így csodás lehetőségként minden hajnalban tanúja vagyok nehéz küzdelmeinek, mely valószínűleg a lakásukból kijövő illatok alapján jogosnak mondható.

ő is piros, de nem úgy, ahogy a néni.

A néni a bokájánál, mintha valami láthatatlan csipesz szorítaná össze, irracionálisan vékony, szinte lehetetlennek tűnik első látásra, hogy egyáltalán képes a járásra anélkül, hogy a feljebb tornyosuló hatalmas súly ne okozna visszafordíthatatlan károkat. Nézem, ahogy a tenger felé botorkál, ügyesen egyik lábáról a másikra helyezve a súlyt, hogy a déli napban a nehézkesen felállított nyugágyba mélyedhessen.

Már első nap olyan színe lett, hogy mikor a gyerekekkel mélyebbre úszva az áramlat lejjebb sodort minket és a betonstégek oly egyformának tűntek, belőttük a piros nénit célnak. Könnyű célpont volt és persze mindenki röhögött.

Kitartóan mélyedt az ágyba, mint egy óriás kupac lágy anyag, mely véletlenszerűen türemkedik fel helyenként. Mindig a hasán fekszik, hogy az embernek fel kell szisszennie mikor elmegy mellette és az empátia összesűrűsödve tör előre, ez nagyon fog fájni este. Szinte vissza kell tartanom magam, hogy ne fújjam be azzal a százfaktoros spray-vel, melyet magunknak valószínűleg feleslegesen vásároltam.

Nagyon kedves. Mindig mosolyog, szemében az irigység szikráját sem látom, ahogy a csokibarnára sült vékony lányok körülötte rohangálnak. őt csak a nap érdekli, meg ő. De a nap, mint tökéletes uralkodó, mindenkivel egyformán bánik.

Ketten vannak, de mintha egyedül lennének. Ha a néni nem napozik, a lakásukban töltik a napot. Magányuk ordító. Néha kiülnek az apartman előtti műanyag székekbe és olvasnak. Beszélgetni még nem hallottam őket, állítólag oroszok.

Egyik este látom, ahogy a székek társuló magányában egymás kezét fogják. Nem szólnak egymáshoz, csak csendben egymásra néznek, a férfi szemében a végtelen szeretet fénye csillan. Úgy tűnik, nekik nem kellenek fényképek ahhoz, hogy emlékezzenek.

Megtudom, hogy volt egy gyerekük. Egy fiú, harminc éves korában meghalt. Autóbaleset volt, reggel elment, soha többé nem látták.

Itt töltöttek minden gyerekkori nyarat, pont abban a lakásban laktak mindig, amelyikben most is.

A férfi tárcájában véletlenül meglátok egy monokróm képet, együtt állnak vidáman, fiatalon az azóta teljesen megváltozott tengerparton. Barnára sülve hunyorognak mindhárman a kamerába. Helyes barna kisfiú.

A néni ledöcög megint. A nyugágy nagyot nyög, hasuk együtt a part apró köveit súrolja.

Majdnem születtek unokáik. Majdnem tökéletes történet íródhatott volna, hogy boldog nagyszülőkként terelgethessék a csivitelő gyerekeket, végrehajtva generációs törekvéseinket. Majdnem.

Maradt a nap, a nyugágy, a műanyag székek és az emlék.

Szabó Lilla

Kommentek