A párom olyan legyen mint az apám, vagy Isten ments?

Nem kell ahhoz pszichológiai végzettségűnek lenni, hogy tudjuk, a kislány első férfi képe az apja, vagy apa hiányában az őt nevelő férfi. Mindenképp befolyásolja későbbi párválasztását, hogy ez az első személy a lány életében milyen volt.

Akinek a párválasztással akadnak gondjai, sokszor érdemes innen indítani a kutakodást, miért is jön, miért is nem jön férfi az életünkbe, miért olyan, miért ez a hülye? Mert az apánktól eredeztethető férfiképünk számos esetben képes végletes formában megjelenni. Ahogy tudatosítjuk a felnőtt korunkban a mellettünk álló férfi jellemét, észrevehetjük, hogy mennyire olyan, mint az apánk, vagy épp ellenkezőleg.
 
Mint terapeuta, nagyon sokszor láttam a teljes elutasítást az apánk személyét illetően, mint a tűztől úgy félve és menekülve az olyan típustól! Pedig ahol megjelenik ez a végletes, teljes elutasítás, ott érdemes egy kicsit megkapargatni a témát, különben kihathat az egész életre. A párválasztás (is) akkor lesz könnyed és valódi értéket hozó, ha az valamiért és nem valami ellen megy.
 
Sokszor láttam azt is, amikor apa elhagyta az anyát és aztán nem foglalkozott a gyerekkel, hogy a lányban kialakult az „engem elhagy a férfi” kép. Ugyanez a helyzet a korán elhunyt apával is, mielőtt még a lány elérné a felnőttkort. Márpedig ha az agyunkban az van, hogy a férfi elhagy, ki akarna belemenni egy kapcsolatba? Hogy elhagyjon, fájjon, hogy csalódjunk? Ez lehet például az egyedüllét egyik oka.
 
De az egyedüllét hátterében állhat akár túlzó, fojtogató szeretet is, amikor a gyereknek több tér, több levegő kellett volna, felnőtt korában pedig féltve őrzi a megszerzett szabadságot. Ilyenkor sokszor az van a fejben, végre megszereztem a szabadságot, amire oly rég óta vágytam, most mondjak le róla?
 
Egyedüllét kapcsán viszont nem hiszek abban, hogy a háttérben a „kislányom, túl magasra teszed a lécet” állna. Véleményem szerint a magas elvárásokkal, igényességgel az ég egy adta világon semmi gond. A gond akkor van, ha mi magunk nem vagyunk saját magunkkal szemben ugyanilyen igényesek, ha azoknak a standard-oknak mi magunk nem felelünk meg, csak elvárjuk a másiktól vagy ha mi magunk is elhisszük, ezt a magaslatot tényleg senki nem tudja megugrani. Az vagy, amit hiszel és amit teszel.
 
Nyilván, ezer helyzetet lehetne írni, milyen volt az apánk, milyen lett a párunk, hisz ahány ember, annyi féle, mindenkinek megvan a kis batyuja, a története. A lényeg viszont, hogy merjünk szembe nézni az egésszel, hogy ne struccként, fejünk a homokban életérzéssel viszonyuljunk a párkapcsolatunk iránt (se). 
 
Az emberek nagyon nagy százalékának eljutni egy párkapcsolatig meló, meló saját magunkon, aztán megtartani azt a párkapcsolatot a következő munka, a közös munka. Ha szomorúan, fájdalommal, bármilyen negatív érzéssel kérdezzük magunktól, miért épp ez a férfi van mellettem, de belesüppedünk ebbe a szomorú helyzetbe, hogyan várjuk, hogy jobb legyen? Nem ment meg minket senki, csak saját magunk!
 
Néha igen, nehéz szembe nézni, mit hozunk otthonról, mit hozunk az apánktól, de elszenvedő félként még soha senki nem lett igazán boldog. Hazudni és mímelni a boldogságot pedig...sokan csinálják, ezt is tudom, de ez akarsz lenni vagy olyan aki valóban boldog?

Kommentek