A mesterséges megtermékenyítés, és a lelkünk eközben

A mondás szerint egy nő két dologért tesz meg mindent, hogy legyen gyereke és hogy ne legyen.


Tegyük fel, a párunkkal úgy döntünk, itt az ideje, de a baba mégse akar megfoganni. Ekkor elindul egy lelki küzdelem a kivizsgálások és orvosokkal való konzultációk során túl. Mert amikor oda fekszünk a nőgyógyászhoz, hogy megnézze, vajon mi vagyunk ennek az oka, az bőven nem arról szól, hogy az orvos ellenőrzi a női szerveink állapotát, az egy lelki viaskodás önmagunkkal. Hiba van velem? A természet, az Isten nem akarja megadni nekem az anyaságot? Mit kell tennem érte? A korommal van a baj?


Aztán persze jön a párunk kivizsgálása és a lelki folyamatokat ugyanúgy átéljük vele együtt.


Amikor pedig kiderül, hogy minden rendben velünk és a párunkkal is, az egyben megkönnyebbülés, ugyanakkor értetlenség: akkor miért nem, hol a hiba? Majd úgy döntünk, gyerünk tovább, nem adhatjuk fel, vágjunk bele a mesterséges megtermékenyítésbe.


Sokan tudják, a mesterséges megtermékenyítéshez nemcsak a testünket, lelkünket kell felkészíteni, de a pénztárcát is. Ez akkor is igaz, ha az államilag támogatott rendszerben veszünk részt, hisz míg az első 5 beültetést támogatja az állam, addig a kapcsolódó gyógyszereket és kezeléseket, a munkából való kiesés, esetleges utazási költségeket mind nekünk kell finanszírozni.


Aki a magánkórházak útját választja, annak ezt a pénztárcát még vastagabbra kell hizlalni, de akármelyik úton indulunk el, azt szinte lehetetlen lelki segítség nélkül végigcsinálni. Számos olyan párral találkoztam, akik bár erősek voltak, mégis helyenként összeroppantak a folyamat során. Kezdve onnan, hogy mondjuk egy doktor úgy néz rájuk, mit akartok már ennyi idősen?


A lelki segítség része a minél részletesebb tájékoztatás is, mert ebben a helyzetben a lehetőség szerint mindenre fel kell készülni. A terhességek egyharmada végződik vetéléssel, ez egy normál terhességnél is hozhat bánatot, veszteség érzetet, de ilyenkor, amikor minden felfokozott és minden idegszálunk arra van kihegyezve, hogy gyerek, gyerek, gyerek... Ezeket az adatokat és eshetőségeket sem hallgathatjuk el.


Mint ahogy beszélnünk kell arról is, hogy a női szervezet hatalmas hormonmennyiséget kap, hogy aztán a petesejteket le tudják szívni és összeismerkedtetni őket a „kis apukákkal”.


Leszívnak mondjuk a hormonok által megérlelt 12 érett petesejtet, ami nem rossz szám. De tisztában kell lennünk vele, hogy ez a 12 petesejt az „apukákkal” való találkozás után már lehet, hogy csak a fele és a beültetéskor, a harmadik napon már lehet, hogy mindössze egy, vagy egy sem. De az addig eltelt 3 nap inkább 3 évnek tűnik, idegőrlő várakozás, hogy legalább egy maradt-e. Ha legalább egy túlélte a 3 napot, következik a beültetés és imádkozunk, pozitív energiát küldünk, bevetünk mindent, hogy abból egészséges kisbaba legyen. 12 hét újabb drukkolás, mert ha 12 hétig megmarad és fejlődik, már sokkal jobbak az esélyeink.


Egy, a folyamaton keresztülment nő szerint, akik normál úton esnek teherbe, azoknak fogalmuk sincs arról, hogy ez mennyire bonyolult, mennyi mindentől függ, hogy egy gyermek megfoganjon és világra jöjjön. Őszerinte kell egy pszichológus vagy bármilyen terapeuta támogatása is, mert komoly kríziseket él meg közben az ember, amihez kell a segítség.


A gyerek egy csoda, én magam így tartom, hogy kinek jön össze könnyen és hogy mennyire igazságos, hogy aki nagyon szeretne, sokszor rögös utat jár be érte, nos nem az én tisztem megítélni. Azt tudom csak, hogy mindenki, aki most ott tart, hogy szeretne kisbabát, annak szurkolok én is, hogy megtapasztalja a vele járó minden örömöt!

Kommentek