A düh arcai

A düh egy teljesen természetes érzelem. Létezik. Nincs vele baj. A gond akkor kezdődik el, amikor nem engedünk utat neki, és ott folytatódik, amikor már nem is vesszük észre a dühöt, annyira elnyomtuk magunkban. Ám a düh nem tud bennünk maradni, megmutatja arcait, akár vulkánkitörésekhez hasonló tombolásban, halk sírásban, vagy betegségek formájában.

A vulkán
Iszonyatos erővel támad rám. Érzem, ahogy elönti arcomat a forróság, és áramütésekhez hasonló löketekben vibrál a bensőmben. Fortyog bennem, és előfordul, hogy nem is tudom visszafogni, vagy éppen nem is akarom. Ilyenkor kitör, akár egy vulkán. A legutóbb akkor történt, amikor nem szóltak, hogy a lányom leesett a mászókáról. Mikor délután mit sem sejtve érte mentem az iskolába, ő pedig zokogott, hogy fáj a csuklója, és hiába szólt a tanároknak többször is, de nem történt semmi, „begurultam”. Igaz, borogatták hideg vizes ruhával, de nem tettek más, nem hívtak fel telefonon, hogy én eldönthessem, hogy mi legyen vele. Szerintük ugyanis nem esett akkorát, hogy szólniuk kellett volna, nyilván röntgen szemük van. Butaság volt a részükről, hiszen így a felelősség is rajtuk maradt, míg ha szóltak volna, átadják nekem, ami mindenki számára egészségesebb lett volna. Én viszont valahogy éreztem, hogy baj van. A lányom fájdalomtűrő küszöbe jóval nagyobb a kortársaiénál. Pénteken négy óra volt, és az én fejemben már a csúcsforgalom, és a világ másik oldalán lévő János kórház képe jelent meg. nem volt kérdés, hogy meg kell röntgenezni. Jah kérem, tényleg eltört, úgyhogy be is gipszelték. Mérhetetlenül dühös voltam, és utat is engedtem neki. Nem azért, mert megtörtént a baleset. Ha én vagyok ott, én sem tudom elkapni. Azért voltam iszonyatosan dühös, hogy nem szóltak a tanárok nekem. Nem ordítottam, és nem keltem ki magamból, de érzeték a körülöttem lévők, hogy most jobb, ha csendben maradnak…
 
A szomorú
Olyan is volt, ahogyan biztos mással is megesik, hogy magamra voltam dühös. Lelkiismeret-furdalás mardosott, és mérgező fogaival újra és újra a lelkembe harapott. Sokáig nem tudtam tőle szabadulni. Az egyetlen mód, amivel enyhíteni tudtam a dühöt az a sírás volt. Szóval hagytam, hogy potyogjanak azok a könnyek. Igaz, vissza már nem lehetett csinálni, ami történt megtörtént. Lehet magyarázni, hogy az idő, majd enyhíti a történteket, és lassan feledésbe merülnek majd a kimondott kegyetlen, és bántó, megalázó szavak, amelyeket akár a gyereknek, vagy éppen a házastársnak mondtam dühömben. Csak magamra lehetek mérges, hogy nem tudtam uralkodni magamon, és nem felnőtt módjára viselkedtem, hanem egy középső csoportos óvodás szintjén kommunikáltam, egy felnőtt manipulációs tárházával a zsebemben. Alattomos kis mondatokkal éles késként vágtam belé, egyszerre, többször, több helyen is. Persze, amikor lehiggadtam, bocsánatot kértem. De a sebek maradnak. Én pedig sírtam.
 
A betegség
Végül annyit szerettem volna megosztani az olvasókkal, hogy megtörténik az is, nem is olyan ritkán, hogy a düh már olyan régi, és annyira hozzászokunk, hogy fel sem tűnik a jelenléte. Ilyenkor eléggé alattomossá válik a történet. A düh ugyanis megmérgezi a bensőnket, és más formákban tör utat magának. Az egyik ilyen végső út az, amikor betegségek alakulnak ki. Sokszor nem is kötjük ezt a dühöz, pedig ha jól tekerjük, fejtjük vissza azt a bizonyos kötelet ami idáig vezetett, a düh mindig jelen van.
 
Barát vagy ellenség
A dühöt nem elnyomni kell, és nem szabadjára engedni. Mindkét esetben ugyanis kő kövön nem marad utána. A dühöt kezelni kell, és akkor nem az ellenségünkké válik, hanem segítő baráttá, aki megmutatja a helyes irányt, változásra, változtatásra sarkall minket, általa fejlődhetünk, előrébb léphetünk önismeretünkben, és végső soron a boldogabb, de leginkább békésebb, szebb élet felé tehetünk egy–egy lépést.

Kommentek