A.A.


A társasági oldal képeit pörgetem. Egykedvűen lépek túl a szokásos napi rutin bejegyzéseken. Rég nem látott ismerős arc kerül elém. Szelíd mosoly, arisztokratikus vonások. Most gondolok arra először, lehet, hogy a családneve végén a „kétessipszilon” nem véletlen?
 
14 éves voltam. Akkor találkoztunk először. Édesapámmal beugrottunk festőművész barátjához. Amíg a hátsó műteremben ők váltottak néhány szót, addig én a félhomályos teremben nézegettem a rajzbakokon ülő tanítványok munkáit. Ott találtam őt, aki alig észrevehető biccentéssel nyugtázta jelenlétemet. Hazafelé már arról győzködtem apukámat, hogy én is - folytatva a családi hagyományt - rajzolni szeretnék. Két nap múlva ott ültem a művésznövendékek között és szorgalmasan húztam rajzlapomra a vonalakat. Annyira igyekeztem megmutatni a tehetségemet, hogy túl jól sikerült. Néhány hét elteltével úgy döntöttek, hogy előrehaladásomat más időpontban más művész irányítása jobban tudná szolgálni. Felnőttek társaságába kerültem gyerekként. Sokáig lázadtam a sorsom ellen, mert elvesztettem a lehetőséget, hogy vele együtt legyek. Másnap alföldi papucsom talpára piros filccel róttam az elérni vágyott titkos monogram-kódot: „A.A.”
 
15 éves voltam. Közös menzára jártunk. Ott néha láttam. Általában fiúkkal volt, én pedig lányokkal. Egyszer véletlenül összeütköztünk az ajtóban. Ő ki, én be. Szia! Nem jársz már rajzolni?-kérdezte váratlanul. Majd’ kiugrott a szívem a boldogságtól, hogy megismert és örömömben paradicsomlevesem betűtésztájából a tányérom szélére írtam. „A.A.”
 
16 éves voltam. Szilveszter éjjelén a Fő utcai nagy forgatagban jött szembe velem. Bőrkabátjával átölelt, magához húzva betakart, hogy megmelegítsen a fagyos-havas éjszakán és fülembe súgta: Boldog új évet! … aztán sodort is tovább bennünket külön-külön utakon a néhány perc erejéig egymást keresztező tömeg. A téliszünet utáni első iskolában töltött napomon a pad alatt odacsúsztattam kockás füzetem egy lapját barátnőmnek, amin ez állt: „A.A.-val találkoztam idén először!”
 
17 éves voltam. Társasházi lakásunk ajtaja előtt éjjel hangos szerenádozásba kezdett egy csapat srác. Felverték álmukból a ház lakóit. Anyukám erélyesen próbált véget vetni a felfordulásnak és rövid úton elküldte őket. Néhány perc múlva kilestem az erkélyünkről és ő a szemben lévő tér szökőkútja mellől integetett. Akkor éjjel bejegyzést tettem a naplómba: „A.A. itt járt nálam!”
 
18 éves voltam. Egy nagyobb társaságban találkoztunk újra. Valami egyszerű, bugyuta játékot kezdtünk, aminek az első körében mi ketten már tudtuk a megfejtést. Összenéztünk, odajött hozzám, megfogta a kezemet és csendben monda: Menjünk! Olyan egyértelmű volt abban a percben, hogy együtt indulunk. Annyi éven át, olyan sokszor képzeltem el, milyen lesz majd a nagy egymásra találásunk, hogy akkor a hirtelen jött életszerű pillanat meglepett. Az a hosszú vágyakozásból szőtt szál, aminek abban a pillanatban lágyan, észrevétlenül össze kellett volna kötni bennünket, húrként pattant el és átengedett bennünket az álmok nélküli valóságba. Ez az érzelmi vihar sodort bennünket a következő hetekben. Minden nap találkoztunk. Egyik hétvégén azonban csak rövid időre futottunk össze. Gyorsan búcsúztunk, mert én fél lábbal már azon a repülőn voltam, amivel közelebb akartam kerülni az álmaimhoz egy külföldi utazással. A táskámba nyúlt, kihúzott belőle egy papírt és ráírta a szülei telefonszámát. Ha visszajössz, szólj! Itt elérsz. Otthon még kapkodva odafirkáltam a számsor fölé: „A.A.” és a fiókom mélyére tettem. 
 
Sosem hívtam fel.
 
Több mint harminc év telt el azóta. Ülök a számítógép előtt és újra és újra olvasom a gyászhírt. Nem tudok a fotótól sem szabadulni. Abban reménykedem, ha tekintetem fogságában tartom, talán jön valamilyen soha nem tapasztalt érzés, talán akkor nem ezekkel a sebekkel kell majd magammal vinni a barát kedvességét, a művész tehetségét… azt a jóleső első szerelmet, azt a réges-régi álmot…
 
… de a képernyővédő halk kattanással feketére váltja monitoromat és tükröződésében arca helyett már csak arcomat látom.
 
(In memoriam A.A.)
 
Molnár Judit

Kommentek