Vibráló Szicília

Juhász Anna nemcsak nászútjáról számol be nálunk, de csak nekünk mutatja meg a szicíliai nászút képeit!

Ahogy megérkezünk, megcsap minket a forró napsütés, a friss kávé illata, mi rohanunk az autónkért, mindenhol dudálnak, áll a sor, helyi taxisok ajánlják magukat, halljuk oldalról a 'complimenti!' -t, és nevetünk, hisz az ácsorgó férfiak nem is tudják, mennyire kell a gratuláció: nászúton vagyunk! Az olaszok – bár a szicíliaiak nem tartják magukat annak és valóban külön nyelvet beszélnek – valami olyan elemi erővel tudnak és azt hiszem, akarnak élni, ami azonnal átragad az emberre. Ahogy átvesszük az autót, és nekivágunk a nagy kalandnak, hogy körbejárjuk fél Szicíliát, eszembe jut az első utam: egyetemista voltam és ahogy megérkeztem Messinába, a boldogságtól elsírtam magam. Bár a szavak bűvöletében nőttem fel, és irodalommal foglalkozom, néha nem találom a megfelelő kifejezést az érzéseimre, ezért is olvasok olyan sokat. Hogy megértsem magam és megértsek másokat. Hogy a tekintetek, mozdulatok, nevetések, hallgatások és sírás mögé lássak. Itt most megint érzem: a szicíliai létezés azt hiszem, semmihez sem fogható. És ahogy az idővel mi magunk változunk, egyre más arcát mutatja a sziget: tele színnel, nappal, történelemmel, kultúrák keveredésében, évezredek óta.
 





 
Ókori romok, mozaikok, templomok, szentélyek, árkádok a mindennapi élet részei – olyan kézzel fogható a történelem, és a szicíliai egymásra rétegzett világ, hogy nehéz célpontot találni, hol is álljunk meg először. Cataniából Taorminába megyünk, hogy a gyönyörű görög színházzal kezdjük, és ott is ragadunk majdnem három napra, hogy a környező kis falvakat is megnézzük. Savoca a leghíresebb, itt játszódott a Keresztapa egy fontos jelenete a fiatal Al Pacino-val. Fent a hegytetőn, a kultikus kávéház persze tele van, de kivárjuk a helyet. Mindenki izgatott, de nem csak a filmtől – valahogy azt érezzük, itt tényleg sűrűbb a levegő. Amikor felsétálunk a templomig, egy olasz pár mellett is elmegyünk – ők is turisták, csókolóznak, dúdolják, csak úgy fogaik közt az ismert dallamot. A földön mindenhol kaktuszfüge, van hogy széttaposva, több egymás mellett. Nincs sok ember, turista sincs sok. Áthaladunk Forza d'Abrón, Liminán, Roccafioritán és Monguffin – talán összesen tíz emberrel találkozunk. Ezek pici falucskák már bent a szigeten, a hegyek közt. Éhesek vagyunk, de három helyen csak hétvégén van étterem nyitva, a kávézóban meg elfogyott a reggeli cornetto. Ezek mégsem számítanak, ennél sokkal fontosabb a természet közelsége, a falba vájt templomok, kápolnák, a Márai és Jézus freskók és fali képek mindenhol. Pio atya hatalmas szobraival is több faluban találkozunk. Pio atyát Attila, a párom nagyon kedveli, később tudtuk meg, hogy az esküvőnk szeptember 23-án – Pio atya születésének a napján volt. Teszünk virágot az egyik szobor mellé és gyertyát is gyújtunk. Jól esik.
 





Mire a hegyek közül kikeveredünk Taorminába, olyan utakat magunk mögött hagyva, ahol alig fért el a bérelt kisautó, farkaséhesen betérünk egy étterembe, és ismét "életünk legfinomabb tésztáját" esszük. Mint mindenhol Szicíliában. A következő két éjszaka a kedvencemé: Cefalué – ami egy szédületes tengerparti üdülőhely, olyan picit, mintha Svájcba lennénk: a hegyek lábánál, szomszédságában, hűvös kövei alatt emelkedik a Bazilika, a mozaikos Jézussal, az oszlopokkal. Van az egészben valami nehéz, valami ijesztő és valami nagyon tiszteletet parancsoló. Ide két nap alatt vagy ötször eljövünk, van hogy csak leülünk előtte a lépcsőre és nézzük. Vagy a téren iszunk egy kávét, és onnan nézzük. Elmegyünk szuvenírt venni és az utcán elhaladva előtte, ránézünk. Szeretek itt. Veszünk egy kis filléres másolatot, eltervezem, ahogy kiteszem majd a konyhába, az ebédlőbe, ahol sokat vagyunk otthon, ami a lakásunk egyik legfontosabb része. Legyen ott az áldása. Belemártom a szenteltvízbe, elteszem. Következő nap Tindariba megyünk, a Fekete Madonnához, a Csodatevőhöz, akihez szerte Olaszországból zarándokolnak idősek és fiatalok: imádkozni majd kérni, hallgatni és várni. A Fekete Madonna különös világa és kultusza engem régóta megérint, ráadásul a Tindari szentély gyönyörű tengerre néző meredek hegyfokra, pogány alapokra épült. Pár lépére innen, egy görög színház romjaihoz ülhetünk és a szemközti Lipari-szigeteket is nézhetjük. A látvány és a történelemmel közös lélegzés megrendítő.
 





Az utolsó két nap folytatjuk az utat a nyugati oldal felé, természetesen kihagyhatatlan egy rohanós délelőttön Monreale és az a Dóm, amihez foghatót ritkán látni egy életben. A Dómot 1174-ben Benedekrendi-kolostorként a normannok alapították, két román kori bronzkapun juthatunk be, a közel 7000 m2 falfelületen arany és színes mozaikok bibliai történeteket elevenítenek fel. Alig vagyunk pár kilométerre a zsúfolt Palermótól, itt, a hegytetőn egészen más misztérium él. Csönd van, áhítat, egyben persze napsütés és csobog a szökőkút, ami minden kis olasz terecskére életet hoz. Jó itt lenni. Elsétálok a templom előtt, oldalt tíz szicíliai férfi, beszélgetnek, újságot olvasnak, élnek. Picit szóba elegyedünk, az egész olyan, mintha egy filmben léteznénk. Barátként búcsúzunk...Sietünk Palermóba, Andi, a barátnőm, aki egy ideig Rómában volt ösztöndíjas-és szobatársam, már vár. Mivel ő itt él Szicíliában, ritkán találkozunk, de nem is ez a barátság alapja soha. Van egy olyan őszinte öröm bennünk, hogy átragad mindenkire a környezetünkben, azonnal bolondozunk, nevetünk, kapunk persze nászajándékot Tőle, majd fotózkodunk, igyekszünk pár pillanatba besűríteni gyerekszületést (nála), esküvőt (nálunk), munkát (mindenkinél), szerelmet, utakat, kérdéseket, helyzeteket. Csoda, hogy a világ másik végén is lehetnek barátok, ez valahogy még inkább hozzáad a nászúthoz, egy plusz finomságot.
 
Utolsó nap visszajutunk Cataniába, az Etna mellett haladunk el, távolról nézzük, próbáljuk tisztelettel megközelíteni, figyelni, érteni. Este már zuhog az eső, de annyira, hogy az autót alig tudjuk vezetni, így visszamegyünk a Hotelbe. Attila barátjával találkoznánk, aki vízilabdázó, húsz éve szerződött le egy szezonra, itt maradt. Megértjük...Még egy utolsó prosecco. Egy koccintás. La gioia di vivere – az élet élvezete, öröme – mondja az olasz, valahogy sokszor olyan nehéz ezt megengedni magunknak, pedig olyan fontos. Nem kell hozzá frissen házasodni, se elveszíteni vagy megtalálni valakit. "Csak" élni kell, látni, érezni, elfogadni, szagolni, ízlelni, hallani, figyelni. A világot, magunkat, és egymást. Egymást nagyon.
Ezt mind hozta most nekünk Szicília.
 





Már a reptéren vagyunk, hajnal van, alig öt óra, amikor a kézipoggyászomból kiesik egy kis csomag, ami eddig a táska alján lehetett. - Tényleg! - kiáltok fel, ez a nászajándék még hátra van. Még otthon tettem el, hogy ne egyszerre mindent, majd itt is, valaminek külön is örüljek. Bontom a csomagot, meglátom az ülő szfinxet a dobozon, egyből tudom, hogy kedvenc ékszermárkám, a FREYWILLE egy darabja lesz a csomagban. Tudom kitől kaptam, boldog vagyok. Kibontom, és nem hiszek a szememnek: a monreali mozaikok, a palermói virág csempék, a taorminai templom kövei, és emellett az illatok, színek, mosolyok, a tenger, a levegő mind benne van. A Vibrant Sicily kollekció karkötőjét magamra veszem, és a rajta lévő Napot a szívem felé fordítom. Minden velem van már. Indulhatunk!

Kommentek