“A boldogságnak csukott a szeme” – a francia irodalom vonzásában


Munkám során írók, költők, alkotók életét, pályáját ismerhetem meg, s olyan világokat mutathatok be közönségemnek, amik valamiképpen az én fejlődésem részei voltak. Párizs, Franciaország ilyen, épp ezért ma számomra minden erről szól – este 19.00 órakor kezdődik francia estem, melyre nagy izgalommal készülök.

A francia levegő gyerekkorom óta része életemnek.
A francia kultúra, irodalom szintén. Szüleim La Fontaine történeteket meséltek esténként, A romlás virágai pedig már kamaszkorom kedvenc kötete lett. Tele érzelemmel, szenvedéllyel, vágyakkal, elfogadással. Édesapám két gyerekkori barátja, Csernus Tibor és Hantai Simon, mindketten festők, évtizedek óra Párizsban éltek, mikor én is meglátogathattam őket a ’90-es évektől kezdve otthonukban. Két zseni, tele szenvedéllyel, tehetséggel, filozófiával, lírával. Hantai Simon gyönyörű műterem házának kertjében nővéremmel otthonról hozott dalokat énekeltünk, Csernus Tiboréknál a kis szobában ültünk és beszélgettünk – persze legfőképp Papáék beszélgettek, mi pedig Eszter nővéremmel figyeltünk. Azt hiszem, ekkor tanultunk meg figyelni igazán. Később, kamaszként és egyetemistaként hazajártunk Párizsba, barátnőkkel, családdal, egyedül. Papa már nem jött, ritkán utazott. Aztán Tibor meghalt, és Papa temette el Párizsban. Rákövetkező évben Simon is, a vörös szakállas testvér, „hűség a hűségben”, ahogy ő fogalmazott. 2014-ben, Papa halála előtti évben megfogtuk és elvittük, ekkor már egyik barátja sem élt. Vittünk biai földet a sírokra és leültünk az özvegyekkel. Közösen emlékezni. Egyikük lakásában megláttam a sok könyv között egy Paul Valéry (1871-1945) kötetet. Levettem, megforgattam, és eszembe jutott minden egy elfeledett kamaszkori estéről.
 


 
borította: íme, rózsa-
színben megjelent a Nap.
Saját lelkem utazója,
megyek, szállok bizakodva:” (
Somlyó György fordítása)

Nagymamám adta kezembe ezeket a verseket, hogy általuk megtanulhatom, mi a szerelem. Megtudtam, a korában is elismerésre méltón művelt és olvasott Valéry egy életen át dolgozott, az irodalmat magánügynek tekintette, hivatalos életműve nem gazdag. Megismertem szerelmét, a lángoló érzelmet Jeanne iránt, olvastam a Füzetek-et, naplóit, amit egész haláláig írt. Valéry ekkor hatvanhat, Jeanne harmincnégy éves.
Megértettem, a szerelem ihletet adott, a vágyat a költő 150 versben fogalmazta meg. Valéry ugyanis tizenöt éve nem írt verset, amikor Jeanne-t megismerte. Neki köszönhetően ismét ihletett állapotba került, és kapcsolatuk ideje alatt, 1938 és 1945 között százötven szerelmes verset írt hozzá. Valéry 1938 telén kapott először meghívást Jeanne házába, aki budoárjában, a piros kanapén fogadta őt. Az első pillanatban egymásba szerettek, de ez a férfi részéről mindig hevesebb, erősebb érzelem volt.
Valéry három művet is szentelt neki: a Narcisse kantátát (az első évfordulójukra ajánlotta), a Corona & Coronillát és Az én Faustomat, a vágy himnuszát - ez a mű befejezetlen maradt, a 3–4. felvonása hiányzik.
1945-ben szakít a nő a nemzet költőjével, aki ezután nem sokkal ágynak esik, de innen az útja már visszafordíthatatlan. „Ami életemből hátravan, már nem lehet más, csak elvesztegetett idő. Végül is megtettem, amit megtehettem.”
Nagymamám története homályosan, de velem maradt, a könyvet azonban elvesztettem. A párizsi műterem lakásban jó volt mindezt felidézni, s hazaérve újból beszereztem a verseket. Paul Valéry története csak egy a francia költők és írók közül, akikről ma szeretnék emlékezni a Hadik Irodalmi Szalon francia estjén.
 
Juhász Anna

Kommentek