A barátnőm emlékére


Marcsi drága, nagyon hiányzol. Tudod, pár napja, olyan másfél hete, persze épp rohantam egyik helyről a másikra, eszembe jutott, hogy felhívlak, hogy végül mit beszéltetek a „doktornővel”, azaz anyukámmal, és tudott-e segíteni neked. Elmosolyodtam, eszembe jutott egy pillanat, a Libri épületében, úgy három éve. Megláttál, becsuktad a szemed és megkérdezted: - Ez új parfüm? Csak nem…? És már mondtad is – tévedés kizárva – a parfüm nevét, márkáját, színét, formáját. Egyszóval Rád gondoltam, hogy szeretem, mikor Matildnak hívnak Téged, de én nem tudlak, nekem Marcsi vagy, vagy Marcipán, és tényleg mindjárt felhívlak, csak még elintézem ezt.

Aztán folytatódott a napi rohanás, és elmulasztottam a hívást, mint olyan sokszor már, sok emberrel. Pedig ez fontos lett volna. Amikor négy napja a reggeli kávé mellett nyitva felejtettem a gépem, és hirtelen felugrott az ablak, a cset ablak, megjelent közös barátnőnk, Judit neve és látom, hogy ír, kirázott a hideg. Három pici pont. Ahogy azt néztem, tudtam, mit ír. Még nem láttam, de tudtam. Belém nyilallt a veszteség, a megszokhatatlan mulasztás, a vége. Az, hogy én barom megint elfeledkeztem az időről és nem voltam Veled erőszakosabb, hogy beszéljünk. Hogy elmondhassam mindig, újra, hogy itt vagyok és vagyunk Veled, melletted, hogy annyit adtál és olyan sokat változtattál szereteteddel rajtam, rajtunk. Judit finoman, halkan írt, amilyen a lénye, és amilyen Te is voltál.
 
Marcsi elment.
 
Ez volt benne, az a két szó a három pont után. Most nézek magam elé és csak egyet érzek, azt, hogy hiányzol, Marcsi. De itt nem én, vagy mi vagyunk a lényeg, hanem Te s az, amit Te adtál. Mert abból van bőven, egy életrevaló.
 
Tudod jó sokat gondoltam Rád, a mindennapos sietésekből, a városi forgatagban, a cipőboltok elől, a parfümboltok illatos kavalkádjában. Annyi mindenben ott voltál nekem, és ott vagy most is. De ez más már. Két napja minden nap elmegyek az Andrássy úton a parfüm bolt előtt, ahol olyan sokszor voltunk együtt. Nem állok meg, nem megyek be, csak elsétálok, ma épp a szemközti oldalról lassítottam a lépteimet, és néztem a kirakatot. Valamit talán úgy érzem, megfoghatok belőled, ha arra járok, az általad annyira szeretett, ismert, vágyott és tanult parfümök, illatok otthonában. Lenyűgöző volt az a szenvedély, ahogy Rómában tavaly januárban papírra írt címekkel a kezedben szelted át a várost, mi veled együtt, Téged követve, igazából mentünk volna máshová, de ránk ragasztottad az illatok titkos világának felfedezni vágyását. Csillogó szemmel léptél be a Trasteverén a boltba, és az eladót is meglepted, milyen pontosan tudod, mit keresel. Mi csak álltunk ott, Te meg oldódtál fel az üvegcsék között. Nem is az volt a lényeg, hogy vegyünk valamit, igazából nem is tudtunk volna, mert jó drága illatok voltak ezek, hanem az, hogy megismerd az eddig ismeretlent, hogy megjegyezd és elrakd magadban. Belső könyvárat építettél, illat-katedrálist.
 
Ugyanezt a csillogó szemet láttam akkor, amikor megismerkedtünk, a munka kapcsán, a könyvkiadóban. Olyan energiával, szeretettel és mosollyal végezted a munkád, és olyan jól esett az a sok beszélgetés Marcsi, a kiadói konyhában, teraszon, vagy a Jókai utcában, amikor lementünk ebédelni. Szerettem, amiket olvastál, ahogy meséltél a könyvekről, szerettem, hogy tudsz és mersz rajongani szerzőkért. Ami egészen rendkívüli benned Marcsi, hogy úgy tudsz, úgy tudtál – nehéz a múltidő – figyelni a másikra, olyan önzetlenül, hogy néha zavarba jöttem tőle. Emlékszem egyszer egy délutánt töltöttünk nálad, Orsi, te meg én, mi cigiztünk a teraszon, együtt főztünk valamit, beszélgettünk a kanapén, igazából semmi nem történt, úgy értem semmi különös, csak az élet maga, éltünk és nevettünk, boroztunk, aztán mentünk haza.
 
Tódulnak az emlékek, Marcsi, és úgy döntöttem, hogy mindegyiket szépen előveszem. Van, amelyik idei, van, ami négy éves – és társítok hozzájuk egy-egy érzést, gondolatot, amit már örökre magammal viszek, mert bárhogy nézem, azért Te adtál mindig többet, Marcsi, és most írom a szavakat és gondolatokat, és én vagyok gazdagabb, picit így még jobban belém költöztél. Lakásvásároztunk a lányokkal, és te elsőként vettél tőlem ruhákat, olyan boldog voltál, aztán utaztunk Debrecenbe, Náray Tamással a könyvbemutatójára, de Debrecen a Te otthonod is, mosolyogtunk, meséltél gyerekkori történeteket, aztán ülünk a Duna parton, és Te vigasztalsz, biztatsz, aztán Pótkulcs, Hadik, New York Kávéház, Libri, Újlipót, Dunapark, Papám temetése és kiállítása a Kieselbach Galériában, és újra a lakásod, az iroda, az előtér, a konyha. És a szavaid. Most visszanéztem a levelezésünket. Mennyi vidámság van a soraidban, és mennyi szeretet. Majdnem az összes üzenetedben leírod, hogy szeretsz. És hogy hiányzom, mert jóval kevesebbszer tudtunk találkozni, mint szerettük volna. Mint kellett volna. Március 2-án írtál utoljára. Kérdeztem, hogy vagy, és azt mondtad, majd holnap beszéljünk. Már nincs holnap…
 
Te vagy Marcsi az egyik legkülönlegesebb ember, akit megismertem. Bátor, finom, halk, tele vágyakkal, tele szeretettel, tele figyelemmel. Mindig finom-bőrű, jó illatú és nagyon esendő. És nagyon őszinte. És nagyon türelmes. Máshogy ezt nem lehetett volna végigcsinálnod. Beszélgettünk még mozikról, filmekről, ezek a közös tervek mind velem maradnak. A tanácsaid is, amit az életre adtál. A biztatásod. Az ölelésed. A nevetésed. Az nagyon. Verset mondok a végén Neked, azt úgyis mindig szeretted, ez meg akkor egy római pillanat most: előttünk a tenger, a végtelen tenger, te nevetsz, én pózolok, te fotózol, futunk a vizes homokban, süt a nap, összenézünk. Akkor egy pillanatra ezt láttam rajtad: a végtelen befogadását, a békét, a megtalált élményt. Weöres Sándor négy sora most csak a tied:
 
fél-emlék a jelenben is, 
és kés
őbb, mint az álom. 
S az öröklétet ízleled
 
még innen a halálon
.”
 
Különleges ember vagy és voltál, mert valóban benned volt az öröklét, csak tragikusan kevés időt kaptál. De érzem: itt vagy Marcsi, és máris hiányzol. Isten áldjon!
 
Juhász Anna
 


Kommentek