Várallyay Katalin: Kedves Gustav

Várallyay Katalin
BÉCS, HAUPTBAHNHOF
 
Kedves Gustav,
 
búcsúzásunkkor nem voltam őszinte magához. A vonatom már régen elhagyta az állomás épületét, a kusett bordó függönyén úgy táncoltak a bojtok, körkörös lüktetéssel, mint az ecsetje a vásznon. Az étkezőkocsiban füstszag keveredett a likőrök szédítő leheletével, inni sem bírtam volna, nem hogy enni, visszatámolyogtam hát a fülkébe. Magamra zártam az ajtót (mindig sokat bajlódok a zárakkal, nem úgy, mint Maga), és ahogy ledőltem a vetett ágyra, a vasúti pokróc szövetének végtelenített mintája közül egyszer csak rám nézett a Maga kérdő tekintete. Mintha a vasúti híd csattogó zakatolásába kávéházi zajok vegyültek volna (ahogy letette a csészét, megzörrent a kiskanala a tányéron), az érces csilingelés mögül hallottam a hangját: “Mért nem szól semmit?”
 
Mit szóltam volna? Mit tudtam volna mondani, amikor minden, de minden lejátszódott már, számtalanszor végignéztem a vonat ablakából. A reneszánsz kivonulás mámorító megismétlése, a nagyszerű Secession dekadenciába fulladt - jöttek a háborúk, amikor mindazt, ami a szépséget és életet dicsérte, elnyomta a fegyverropogás. Évtizedek, Gustav. Évtizedek teltek el, hogy bujkálni kényszerült a lágyság, munkaköpenyt majd gyászruhát húzott a nőiség. A béke és boldogság kékje csak az ember-nem-bolygatta hegyi réteken ragyoghatott háborítatlanul; a bőség aranyát méltatlan kezek fogdosták; rejtett kertjeink lila és piros virágai halomra vágva feküdtek hazug mauzóleumok rideg kőtömbjein.
 
De mindvégig itt volt mégis mindez: a kék, piros, lila és arany. Azt mondtam, régen láttam, és megváltozott. De nem voltam őszinte. Minden megváltozott ugyan, de Maga nem. És hogy régen láttam? - ez sem volt igaz. Mindvégig itt volt. A mozdulatok, a színek, az élet -  mind-mind Magát idézik, mert a víziója éppen ez volt: a törékeny szépség ereje felülkerekedik az apokalipszisen. A korok, az idő elmúlnak - az élet és művészet él tovább. 
 
***
(Elaludtam, bocsássa meg a tintafoltot.)
Mindvégig velünk volt, Gustav. Amikor elsüllyedt a Titanic, és a hír megrázta egész Európát, Maga ott ült velem szemben, kezében az újság - nem is sejtettük, hogy nem az egyetlen világ lesz, ami elsüllyed a történelem jéghideg óceánjában. Atlantisaink ezek; zárványok. A múlt: színes foltok, arany keretben; tenger mélyén eltűnő alkotás vagy vonat ablakában elmosódó táj. A jövő: organikus formák, ég felé törő indázás; csatamezőkön kihajtó pipacsok tánca. De mi a jelen? Ecset hegyének pontossága? Festés aktusa? A pillanat maga születés és halál. Hol a jelen? Itt, a vonaton talán?
 
***
Több mint száz évet utaztam Magáért. Bárhogy is szeretnénk, nem jöhet velem. Nemsokára Bécsbe érek ismét, most a délutáni fények orgiája látszik színes pöttyöknek az ülés bársonyán; és maga ott áll majd, éppen úgy, mint amikor megismertem - mit sem sejtve az elkövetkező napjainkról, és arról sem, mennyi mindent ad még nemcsak nekem: az egész világnak. 
 
A világnak, ami a harctérre vonult ki, nem a természetbe. De a természet visszahódította a harctereit, és hívja az embert oda, ahol még nem rontott el semmit - l ahol a béke és szépség uralkodik, nem a pénz és a technika. 
 
Mégis Magának volt igaza. 
 
Rejtett kertekbe vágyunk mind. A természet indázó ereje, szüntelen lüktetése űz ma is. Évszázadok teltek el Leonardótól idáig; senki nem hitte, hogy sikerül még egyszer megalkotni azt a csodát - de Magának sikerült. Ahogyan az ókor és a reneszánsz művészetének, a Secessionnak is. A színek harmóniája, az organikus arányrendszer, a természet kirobbanó változatossága… nincs, akit ez ne ejtene rabul, aki ettől ne válna művészet és élet szerelmesévé. 
 
Bocsássa meg, Gustav, hogy ma épp csak annyi időm lesz, hogy kihajoljak a vonat ablakán, és átadjam ezt a levelet. Vissza kell sietnem, hogy elmondjam, hogy mindvégig itt volt. Aztán sietek vissza, hogy itt legyek. Nem érti, ugye? Ma így megy ez. Ne nézzen ilyen kérdőn a kárpit mintái közül. Hát nem érti? Csak a pillanat a fontos, csak a jelen, csak a találkozás. Csak az ecset hegye a vásznon. Az a pont: a jelen. Pár száz év nem számít. 
 
A párhuzamos sínpárok a végtelenben találkoznak. 
 
Mindent köszönök.

Kommentek